Városi polgárok a századelőn

A századfordulóra Szolnokon sajátos polgári kultúra fejlődött ki, melyet sokszínűsége, különbözősége ellenére sajátos egység jellemez. Ezt mutatja be egy polgári-parasztpolgári vonásokat megtestesítő lakóházon keresztül.

A Damjanich Múzeum történeti állandó kiállítása kapcsolódik a régészeti bemutatóval exponált, a megvalósított néprajzi egységek, sőt bizonyos mértékig még a képzőművészeti tárlat speciális anyagával is aláhúzott azon elképzeléshez, miszerint Magyarországon egy kistáji egységet máshol sehol fel nem lelhető formában, azonos tematika köré csoportosítva a szakágak gyűjteményi tárgyait egyetlen helyen szemlélhesse a látogató. A választott témához, vagyis Jász- Nagykun-Szolnok megye paleolitikumtól napjainkig végigvezetett településtörténeti és lakáskultúra-vázlatához a történészek a megyére jellemző formációval, a XIX-XX. századi parasztpolgári körülmények bemutatásával csatlakoznak. A választást az indokolja, hogy az 1876-ban újonnan létrehozott Jász-Nagykun-Szolnok vármegye két meghatározó területén, a Jászságban és a Nagykunságban ez a többek által mezővárosinak is nevezett települési forma lényegében a redempciótól kezdődően folyamatosan tökéletesedett, finomodott, s a századfordulóra már nem csak a két említett területen lett általános, hanem mintájára a megyeközpontban, Szolnokon és a volt külső- szolnoki részeken is.Minthogy kiállításunk anyaga döntően Szolnokról származik, a továbbiakban a megyeszékhely polgári fejlődéséről kell szólnunk.

Szolnok a XIX. század közepéig az Alföld jelentéktelennek látszó, falusias kisvárosa, mely a polgári átalakulás hatására indult rohamos fejlődésnek. E gyors átalakulásban főként két tényezőnek volt meghatározó szerepe. Az első a kedvező földrajzi helyzet volt. Ez (a hagyományos tiszai szállítás és a folyami átkelés továbbélése, modernizálódása mellett) az országos vasúthálózatba való korai bekapcsolódás nyomán a vasúthoz kapcsolódó ipari üzemek (Járműjavító), és nagyszámú szakképzett ipari munkásság gyors megtelepedését eredményezte, így az agrárváros az Észak-Alföld jelentős ipari és kereskedelmi centrumává fejlődött. A második körülmény a magyar közigazgatás polgári átszervezése volt, ami 1876- ban Szolnokot az újonnan létrehozott Jász-Nagykun-Szolnok megye székhelyévé tette. E két tényező kölcsönhatása a polgári átalakulás általános tendenciáit itt sajátosan erősítette, felgyorsította.
A dualista korban gyors fejlődésnek indult számos iparág, melyek felfutását az első világháború mérsékelte ugyan, de nem törte meg. Ilyen volt az élelmiszeripar (malmok, ecet- és szeszgyártás, cukorgyár), a fafeldolgozás (fűrészüzemek, asztalosárugyár, papírgyár), az építőipar (fatelepek, tégla- és cserépgyárak), de még a gépgyártásnak és textiliparnak is alakultak helyi üzemei. Az ipar fejlődése magával hozta a bank- és hitelszervezet kiépülését. E gazdasági fellendülés jelentős népességet vonzott ide, ami a lélekszám gyors növekedéséhez vezetett (1869-ben 15847, 1900-ban 25042, 1930-ban 39248 fő). A megyei hivatalok, s velük egy új értelmiségi réteg megjelenése, beköltözése előbb köz- és magánépítkezések sorozatát indította el (Megyeháza, Városháza, Bíróság, közművesítés, lakóépületek), majd a polgári-értelmiségi életmód igényeihez igazodó új mesterségek, épületek, intézmények megjelenéséhez, megerősödéséhez vezetett (kávéház, cukrászdák, szállodák; színház, mozi; kaszinók; Művésztelep).
A századfordulóra Szolnokon sajátos polgári kultúra fejlődött ki. Erre egyaránt hatással volt a hagyományos agrárnépesség paraszti polgárosodása, az egykori tradicionális mezővárosi elit, a katolikusok mellett megerősödő református és zsidó lakosság, s az érkező - olykor nem is csak magyar anyanyelvű - szakember- és értelmiségi rétegek. Különbözőség, sokszínűség, de az együttélés és kölcsönhatás nyomán egy sajátos egység is jellemezte azt a helyi közeget, mely a világ általános hatásaira reagált.

A kiállításban egy "állatorvosi ló" mintájára összerendezett, polgári-parasztpolgári vonásokat sűrítve bemutató, elvileg létező, mindent megtestesítő, eszményi lakóházat mutatunk be szemlélhető formában, metszetszerűen. Olyan ez egy kissé, mint mikor a XVIII. századi Lesage nevezetes kulcsregényének főhőse, a Sánta ördög a párizsi tetőkön - mintha azok üvegből lennének - belát a polgárok lakásaiba, szemlélheti az ott folyó mindennapi életet. Csak itt nem felülről szemlél, hanem a tér átlósan rendezett szobabelsőit veheti górcső alá. Bár a tárgyak nem egyetlen helyről származnak - ilyen szerencséje még az egyetlen konkrét területről anyagot gyűjtő régésznek sincs -, minden egyes darabjukkal kapcsolódnak a bemutatni kívánt tematikához: a polgári-parasztpolgári életvitel megjelenítéséhez.
Ez annál könnyebben megtehető, mert a bemutatott korszak a polgárosodás korszaka, amikor elsősorban a városokban, mezővárosokban, városiasodó településeken a tárgyi kultúra egységesedni kezd. Köszönhetően annak, hogy a polgári fejlődés következtében manufakturális, illetve gyári ipari termékekkel, használati tárgyakkal találkozhatunk. Ez egyaránt jellemzi a Jászságot, Nagykunságot és a megyeszékhelyet. A tömegével előállított gyáripari termékek használóiknak, az egykori parasztpolgároknak, újabb alakulatként a polgároknak boltokban megvásárolható, iparosoknál beszerezhető, éppen tömeges előállításuk miatt viszonylag olcsó áron nem kimondottan egyedi, jellegükben egymáshoz sokban hasonlító termékeket kínálnak. Ez az állapot nem csak a megyére jellemző, hanem országosan is.

A népművészeti anyag egyedi produktumaihoz képest ezek hasonló kivitelezésű tárgyi anyagot jelentenek, amelynek darabjai különösen egy olyan helyen, mint Szolnok, a vasúti szállítási lehetőségek révén már a polgárosodás kezdeti időszakában is a vasúton megközelíthető nagyvárosokból, Budapestről, sőt Bécsből is beszerezhetők. Kiállításunkon említsük meg példaként a hálószobaberendezést, amely azért is érdemel különleges figyelmet, mert a szériában termelt tonetbútor fajták első gyári megvalósulásai közé tartozik. Gyártója Jacob und Josef Kohn, a morvaországi Wretinben, Litschben és Holleschauban, később Krakkóban működő gyáraiban hasonló enteriőrjével 1900-ban a Párizsi Világkiállításon Nagydíjat nyert. De tudjuk azt is, hogy a szolnoki parasztpolgári női viselethez, polgári toalettekhez a helyi mesterek Bécsből szerezték be a ruhaselymeket, hímző fonalakat, díszítő csipkéket.
A gazdag variációjú szériatermékek között az egyéni választás meghatározó. Ettől függően kerültek a polgári háztartásokba különféle terméktípusok. Miután a megőrzött, s így a múzeum gyűjteményébe bekerült darabok különféle helyekről származnak, a kiállított anyag meglehetősen változatos. A történeti részben bemutatunk egy általánosnak tekinthető parasztpolgári-polgári miliőt - egy hálószobát, egy nappalit, egy zene-, és könyvtárszoba-részletet, valamint egy konyhát jellegzetes tárgyaival, eszközeivel, illetve a különleges tárgyakból létrehozott "kincstárunkat". Ugyanúgy, mint ahogy a régészeti állandó kiállításban az általánosan használt tárgyak mellett a teremsort lezárja a legszebb leletek "kincsesháza", ahogy a néprajzi kiállítás parasztportáin használatos hétköznapi eszközök, használati tárgyak sorát népművészeti válogatás, a képtárat pedig a múzeum legértékesebb gyűjteményi egysége, a Mednyánszky-hagyaték zárja, úgy mutatjuk be az enteriőrök mindennapi tárgyaira rímelve a vitrinsorban a polgári korszak néhány különleges kincsét, gyűjteményünk legszebb darabjait. Ezek javarészt a nagyrévi evangélikus lelkész, Kontsek Károly iparművészeti gyűjteményből származnak.

Kontsek Károly pozsonyi polgárcsalád leszármazottja. A felvidéki területek elcsatolása után "kilátástalanná vált, hogy magyar anyanyelvű és érzületű lévén, mint lelkész el tudjak helyezkedni" - írja önéletraj- zában, ezért 1939-ben családjával Magyarországra települt. Neveltetését, műveltségét polgári származása és Pozsony háromnyelvű kultúrája határozta meg. Tanító szülei zenei és nyelvi képeztetését tekintették a legfontosabbnak. Jogakadémiát végzett, majd az első világháború után több évig zenei tanulmányokat folytatott. Önálló zongorahangversenyeket adott Bécsben, Budapesten és szülővárosában, melynek egyetemén zenetörténeti előadásokat is tartott. Katolikus létére elvégezte az evangélikus teológiát, áttért protestáns hitre, s magyarul, németül és szlovákul hirdette az igét. Tudományos munkássága keretében dogmatikai kérdésekkel, a zsidóság vallási és nyelvi problémáival, Jézus életével és működésével foglalkozott.

A Kontsek család áttelepedése során ingóságait magával hozhatta, így került megyénkbe, s később a Damjanich János Múzeumba értékes porcelán- és üvegtárgy- gyűjteményük. Ennek alapját feltehetően a család tulajdonában lévő (örökölt) készletek, egyedi tárgyak képezhették, azonban érzékelhetők a későbbi tudatos gyűjtés szempontjai is.
A porcelántárgyak többsége csehországi gyárakban készült. A cseh porcelángyártás Karlsbad környékén alakult ki, ahol sok és jó minőségű kaolinra bukkantak. A bécsi porcelánmanufaktúra monopóliuma egy ideig akadályozta termelésük felfutattását, ezt végül is az osztrák, cseh és magyar polgárság szép és viszonylag olcsóbb porcelánok iránti igényeinek növekedése hozta meg a múlt század közepétől. Az olcsó, de jó technikai kivitelű használati porcelánok Magyarországot is elárasztották, hátráltatva ezzel a hazai porcelángyártás kifejlődését. Edényeik sokáig thüringiai, később francia és meisseni hatásokat mutattak. A XIX. század elejétől a bécsi porcelángyárak empire formáit és mintáit utánozták. Fő jellemzőik a gazdag és jó minőségű aranyozás, szép festés, dús színezés, tájképek, zsánerjelenetek. Kezdetben porcelánszobraik is bécsi hatást tükröznek, majd a XIX. század második felében a neobarokk és neorokokó stílus jön divatba, melyet ma a cseh porcelán legjellegzetesebb formakincsének tekintünk. A leghíresebb cseh porcelángyárak Schlaggenwaldban, Klösterlében, Giesshüblben, Pirkenhammerben, Altrohlauban, Elbogenben és Aichban működtek. A porcelánszobrászatban Elbogen, Klösterle, Chodau és Prága emelkednek ki, de figurális porcelánjaik is a vezető külföldi gyárak termékeinek utánérzései. A Kontsek-féle gyűjteményben megtalálható számos porcelántárgy (készletek és egyedi darabok) mindegyik felsorolt műhelyből. A vitrinben jellegzetes és különleges darabok láthatók közülük. Az étkezőasztal terítéke a klösterlei Thun Gyárban készült 1850 és 1860 között.
Bécsi porcelántermékek közül a bájos rokokó szobrocskák a legismertebbek, az itt bemutatott "Virágot szóró ifjú" már a gyár hanyatló korszakából, 1843-ból származik. A német porcelángyártást is számos érdekes tárgy képviseli. A meisseni porcelánmanufaktúrának már művészileg hanyatló, XIX. századi korszakából származnak az itt bemutatott darabok: "Vadász kopóval" és egy cukortartó. A gyűjtemény legtöbb német porcelánja Selbben készült, a Rosenthal gyárban. Ezt 1879-ben alapították, s jelenleg is a legnagyobb és leghíresebb német porcelángyár. Szép formájú használati edényeket, díszedényeket, dísztárgyakat gyárt. Különleges készítményei azok a kávés- és teáskészletek, amelyeket galvanikus úton ezüsttel borítanak, s amelyeket a karlsbadi gyárak is utánoztak.
Tudatos gyűjtés révén kerülhettek a gyűjteménybe a kínai teás- és kávéskészletek, illetve készlethez nem tartozó porcelántárgyak. Finomságuk, az európaitól eltérő díszítési stílusuk feledteti, hogy ezek is a keleti porcelánművészet hanyatló periódusában születtek, tömeggyártásban, európai exportra.
A Kontsek-hagyaték tárgyai természetesen nem reprezentálják az átlagos középpolgári háztartás porcelánkészletét, viszont e gyűjtemény megőrizte számunkra a XIX. és a XX. század polgári ízlésű tárgykultúrájának számos darabját.