Vendégségben őseink háza táján

A kiállítás a megye régészeti leletei alapján mutatja be, hogyan változott az ember közvetlen környezete - a lakóház - az évezredek folyamán. A kiállítáa az őskortól a török kor végéig felöleli a megye történetét. Egy-egy példán mutatja be a lakóház életmódnak megfelelő változásait. A magyarság letelepedésétől a középkor végéig településformák és az egyes lakóháztípusok, valamint a szolnoki vár maketten kerülnek bemutatásra.
A kiállítást lezáró kincstár szentélyszerű elrendezése a gyűjtemény legszebb, legféltettebb egyedi darabjait mutatja be

Az emberi közösségek történetének, életének egyik fontos színtere a település, a ház, s annak közvetlen környezete. Egyes régészeti korszakokban ez gyakran kiegészül azzal, hogy a gazdasági funkció mellett a ház a rítusok, áldozatok színhelye is, sőt, az újkőkorban az is előfordul, hogy a temetkezés színhelye is.
Kiállításunk első két terme öt korszak lakóépítmény-típusát, azok berendezését, a használati tárgyakat mutatja be, úgy, hogy figyelmet fordít a házakat építő, a bennük lakó, élő emberek hitvilágára, temetkezéseire is.
 

Az Alföld legkorábbi lakóépülete, egy földbe sülyesztett kunyhóalap, Jásztelek határában került elő. A lakóépítményt egy hozzávetőleg 8000 évvel ezelőtt élt mezolit (középső kőkori) vadász-gyűjtögető népcsoport építette. A vadászat legfőbb fegyvere az íj volt, nyílvesszőik végét apró, de igen éles pattintott nyílhegyek tették hatékonnyá. Ugyanilyen kisméretű (mikrolit) eszközök, például vakarók, vésők és fúrók segítették őket a mindennapi munkában. A Kárpát-medence életében a Kr. e. VI. évezred forradalmi változásokat hozott. Ekkor érkeztek területünkre az első élelemtermelő közösségek. A korábbi zsákmányoló életmódot földművelés, állattartás váltotta fel. A termesztett növények között legfontosabb a búza, a háziállatok között pedig a juh és a kecske. A megművelt föld közelében állandó, faluszerű települések keletkeztek, és technikai újdonságok sora kísérte e változásokat. Égetéssel tartóssá tett agyagedények készültek, a pattintott kőeszközök mellett megjelentek a csiszolt kőbalták, vésők. Ismerték a szövés-fonás tudományát.

A korszak egyik legszebb lakóháza Szajol-Felsőföldön került elő. A telep, mely Kr. e. 5960?250 - 5280?240 között volt lakott, a Tisza-ártér magaspartján 600x200 m-es sávban feküdt, mintegy 25-30 épületből állott. Teljes lélekszámát 125-180 főre becsülhetjük.
A közösség hitvilágának középpontjában a termékenység állhatott. Szimbóluma az a tipikus női figura, melynek fő jellegzetessége az erősen hangsúlyozott altest. A termékenység hímnemű pólusát az ülő férfiszobrocskákból származó töredékek mellett a bikaszarv leegyszerűsített darabja jeleníti meg Szajolban. Az agyagplasztikák mellett említésre méltóak a különböző állatalakok figurái, az oltárkák változatos típusai, a csontkanalak, agyagpecsétlők. Az anyagi kultúra e sajátos emlékei egyértelműen utalnak az agrárgazdálkodás hitvilágának bonyolultságára, logikai rendszerének szimbolikus voltára. Mindehhez a születés-halál, élet-elmúlás, vad-szelídített, nő-férfi (bika), kozmikus szinten a Nap-Hold képezték a gondolati ellentétpárokat, s ezek mintegy szimbolikusan jelölték ki az akkori ember világképének határait és szabták meg szakrális tevékenységét is.
Kr. e. a III. évezredben először keleti, majd déli irányból olyan új népek érkeztek a Kárpát-medencébe, melyek ismerték a bronzöntés tudományát. Az ő megtelepedésükkel vette kezdetét a bronzkor.

A Közép-Tisza-vidéken egy intenzív földművelésen alapuló paraszti életforma honosodott meg, melynek révén lehetővé vált, hogy nagyobb emberi közösségek állandó telepeket hozzanak létre, olyan városokat, melyek egy-egy terület politikai, gazdasági, művelődési központjaivá váltak. E telepek egymásra rakódott lakószintjeiből keletkeztek azok a dombok, melyeket a régészeti kutatás arab szóval tell-eknek nevez. Kiállításunkon ilyen tell- telep rétegeit, egy lakóházát, a korszak temetkezését és hitvilágát mutatjuk be. A felépített lakóház, a bronzkori építőművészet páratlan alkotása, az ún. koszideri időszak elejéről származik, Túrkeve-Terehalmon, a telep 2. szintjén került feltárásra.

A mintegy ezer éven át (Kr. e. 2600-1600) lakott telepeken a leletek zömét a kerámia teszi ki, gyakoriak a csonteszközök is. A nyersanyaguk miatt értékes, ismételten beolvasztható bronztárgyak ritkaságszába mennek. Ilyen ránk maradt bronztárgy (bronztőr) látható a kiállításon bemutatott hamvasztásos rítusú sírban, a korszak jellegzetes edényeivel. A temetkezés átvezet bennünket a tell-lakók sokrétegű, színes hitvilágához, melyben továbbra is fontos szerepet tölt be a termékenységkultusz, az állandóan jelen lévő női és férfi princípiumokkal. Madár alakú edények, állatszobrocskák, bikaábrázolás, tanúskodnak minderről.
Kiállításunk második termében két félig földbe mélyített gödörházat mutatunk be. Ez a Kátpát-medence történetének az a korszaka, amelyben a különböző népek nevét is ismerjük. A vaskorban járunk már ekkor, mely Kr. e. IX-VIII. században kezdődött területünkön. Legfőbb jellemzője az, hogy a fémművesség legfontosabb alapanyaga a vas. A mindennapi élet használati tárgyainak jelentős része is ebből készül.
A korszak első felében a kelet felől érkező szkíták uralták az Alföldet, őket váltották azután a Kr. e. IV-III. század fordulóján a nyugati irányból előrenyomuló kelták. A Duna vonalát Kr. e. 300 táján érték el. Dunántúlon is, és az Alföldön ritkábban előkerülő telepeiken földbe mélyített házakban laktak. Tiszafüred-Morotvaparton három ház látott napvilágot. Ez arra mutat, hogy településük tanyaszerű lehetett, komoly falvak - feltehetően életmódjuk következtében - nem alakultak ki.
A népvándorlás kori lakás viszonyait mutatja be az avar kori gödörház (Kr. u. 567/568-IX. század eleje). Jellegében nem különbözik a kelták által használt gödörháztól, alapvető különbség közöttük az, hogy ebben már épített tűzhely (kemence) található. Az avar falu élete a ház környékén folyt, erre utalnak a feltárt egyéb építmények (szabadtéri kemencék, árkok, műhelyek stb.) Az avarok a VIII. század folyamán gyakran temetkeznek hátaslovukkal. Leggyakoribb formája ennek az, amikor a halott férfi és a ló egymással ellentétesen van a sírba fektetve.

A kiállítás harmadik termében a középkor lakáskultúráját mutatjuk be, makettek segítségével. Az első makett az Árpád-kor egyik tipikusnak mondható települését szemlélteti. Az a régészeti feltárás, ami alapján bemutatjuk a korszak házait, Tiszafüred-Morotvapart lelőhelyen volt. Az Árpád-kor vidéki népességének döntő többsége falvakban élt. A korszak falui általában 100-200 lelkes települések voltak, ezért az Árpád-kor településhálózata igen sűrű, különösen a XII. századtól kezdve, amikor megtörténik a gyepűk (határvédő lakatlan területek) elfoglalása.
Az Alföldön a lakóházak leggyakoribb típusa egy félig földbe mélyített 2-3x5-6 méteres, tapasztott falú, egyszerű házforma. A tetőszerkezet általában ágasfás-szelemenes, ahol is a ház két keskenyebb oldalának közepén áll egy-egy ágasfában végződő oszlop, amelyek a tetőgerincet képező gerendát (szelemen) tartják. A ház berendezése is nagyon egyszerű volt, mindegyik lakóház elengedhetetlen tartozéka a kemence, amit vagy agyagból építettek, vagy ha a talajviszonyok lehetővé tették, belevájták a ház valamelyik oldalába belülről, többnyire a bejárattal szemben. Megtalálható a kőből épített, de inkább kővel, gyakrabban téglával kirakott kemencetípus. A lakóházakon kívül egy településen megtalálhatók még a különféle gazdasági épületek, állatkarámok, földbe mélyített épületek, melyek funkcióját általában nehéz pontosan meghatározni, de biztosan voltak fazekas-, kovács- és egyéb műhelyek, melyek maradványait néhány ásatáson meg is találták.
Az Árpád-korban a keresztény hit felvételével megváltozott az emberek túlvilágról alkotott elképzelése is. A korai időszakban tiltott volt a pogány módra való temetkezés - amikor a férfiakat fegyvereikkel, esetleg lovukkal, a nőket pedig ékszereikkel temették - és helyette az egyszerűség és a kevés tárgy jellemző az Árpád-korra. A korszak temetkezési tárgyait mutatja be az egyik Árpád-kori vitrin, a másik pedig a telepekről előkerült edénytípusokat.
Új népesség jelent meg 1239-ben a Magyar Királyság területén, a kunok, akik a tatár veszedelem elől menekülnek, s kérnek bebocsátást IV. Béla magyar királytól. A török nyelvű kunok a XI. század közepétől szomszédai a magyar államnak a Kelet-európai-síkság nyugati részén, és az Al-Duna mentén nomád pásztorok, akik állatállományukat legeltetve vonulnak tovább. Állandó lakhelyeik nem nagyon vannak, csak a téli szállások, a legjellemzőbb lakásuk a nemezsátor (jurta). A Kárpát-medence földrajzi viszonyai között áttérnek a letelepedett földművelő életformára, bár az állattartás fontos szerepet tölt be életmódjukban. A kunok a XV., XVI. század folyamán asszimilálódnak, egyszer s mindenkorra beilleszkednek a Magyar Királyság viszonyai közé. Egy jellemző kun falutelepülés részletét mutatja be a Karcag-Orgondaszentmiklóson feltárt beltelek.

A kunok Magyarországra történő beköltözésük után áttérnek a keresztény hitre, de temetkezéseik sokáig őrzik pogány hitviláguk egyes elemeit. A harcost fegyvereivel, kardjával és lovával, máskor csak a lószerszámmal (zabla, nyereg, kengyelek) temették el. Ennek szép és igen gazdag példája a homok-óvirághegyi előkelő temetkezése, aki mellé a sírba helyezték egyedülállóan szép ezüstláncát is. A temetkezési mellékletekhez tartoznak a különféle viseleti darabok is: veretes öv, a fejesgyűrű, övcsat (utóbbit esetenként rovásfeliratokkal is ellátták).
 

A kun leletanyagot bemutató vitrinek felett kapott helyet a Szent László-legendát ábrázoló festmény. A Szent László- legenda az Árpád-kor kései szakaszában gyakran szolgált templomok díszéül. Látható a vitrinek mellett két ún. kamennaja baba. Ezek a kőből faragott szobrok a kelet-európai steppén fordulnak elő s a kunoknál az ősök szellemeit jelképezik. A terem végében álló vitrinben kaptak helyet a kunok kerámiái.Edényművességük nem tér el a korabeli magyar fazekasság termékeitől. Ez a jelenség viszonylagos gyors beolvadásukkal, a helyi szokások átvételével magyarázható.

Az elmúlt másfél évtized régészeti kutatásai azt bizonyították, hogy a jászok a kunokkal együtt és egy időben telepedtek be az országba, ugyanis a XIII. század közepére, második felére datálhatók legkorábbi temetkezéseik. A jászok nyelvemlékeik alapján a steppei indoiráni népek közé tartoznak. Életmódjukat és leletanyagukat a jászberény-négyszállási temető és a szintén ott feltárt település alapján mutatjuk be. A település átmenetet képez az Árpád-kori és a XV-XVI. századi falvak között. Négyszálláson ugyanis a XIV. század folyamán még viszonylag nagyméretű (4x6 méter, 5x5 méter), egy helyiségből álló, földbeásott házakban élt a lakosság, de a házak mellett megjelentek a belterjes állattartás bizonyítékaiként a putriólak, s másfajta kerek alaprajzú épületek. A kiállításban makett szemlélteti a típusosnak mondható, a XV. századra jellemző jász templom körüli temetőket. A templom a korszakra jellemző gótikus stílusban épült.

A temetőfeltárások alapján bebizonyosodott, hogy Magyarországra történő beköltözésük időpontjában a jászok bizánci keresztények voltak, ezt támasztják alá a sírokban talált nyakba akasztható keresztek, ereklyetartó mellkeresztek és a kereszt különféle típusait ábrázoló pecsétgyűrűk. Külön tárlóban mutatjuk be a jászok kerámiáját. Edényművességük - a kunokéhoz hasonlóan - nem tér el a korszak magyar fazekas termékeitől.
 

Jász jellegzetesség azonban a nagyméretű korsó, ami a Kárpát-medencében ez idáig csak a jász leletanyagban található meg.
A szolnoki várat és a várost a XV. század végi állapotában ábrázolja a sorban utolsó makett. A vár felépítésére a török veszély miatt került sor 1550-ben. Szolnok vára részét képezte a végvárrendszernek, ami a királyi Magyarországot védte a török támadások ellen. A vár területén csak két kisebb leletmentő ásatás volt, melyek során épületrészleteket sikerült ott feltárni. 1973-ban előkerült a dzsámi részlete, valamint a minaret alapozása. 1995-ben a vár egyik épületének részletét találtuk meg. A tárlókban kiállított leletanyag főként a vár és a város területén folyt építkezésekről került elő. Az első vitrinben láthatók a török rézművesség emlékei a különböző tálak, bográcsok, kancsók. A következő tárló a korszak kerámiaanyagát mutatja be. Ebben a korszakban terjednek el a mázas edények nagyobb mértékben. A következő tárlóban a vár területéről előkerült használati tárgyak bronzveretek, késnyél borítások, hajtűk, gyűrűk láthatók, valamint egy a dzsámi melletti sírban talált szablya és egy kard, ami a város területén került elő. Az utolsó vitrin a vas használati tárgyakat mutatja be: kalapácsfejeket, fogót és néhány fegyvernek is használt szakállas baltát.

Jó utat őseink háza táján!