„Emlékbeszéd Kiss Pál 1848/49-iki honvédtábornok s társai emlékszobrának a millenniumi emlékünnepélylyel összekapcsolt leleplezési ünnepélyén”
Múzeumunk könyvtárának egyik különlegessége egy 10 oldalnyi terjedelmű, puhafedeles, B/6-os formátumú kis füzet, melyet Forster Rezső könyvnyomdája nyomtatott, Miskolcon, 1896-ban. A zöldes árnyaltú borítón igen változatos betűtípussal szedték a kiadvány címét: „Emlékbeszéd Kiss Pál 1848/49-iki honvédtábornok s társai emlékszobrának a millenniumi emlékünnepélylyel összekapcsolt leleplezési ünnepélyén”. Már a címlapon további részleteket is megismerhetünk a kiadványról. Megtudjuk, hogy a beszédet írta és elmondta Diószeghy Mihály református időszaki lelkész Tiszafüreden, 1896. szeptember 12-én. És azt is feltüntették, hogy a füzet ára 10 korona és hogy a „tiszta jövedelem a tisza-füredi múzeum és könyvtár javára fordíttatik.” A kis füzet bemutatásával kívánunk emlékezni múzeumunk névadójára, Kiss Pálra, aki 1867 májusában hunyt el.
Szerencsés lehet tehát az utókor, hisz a kiadvány révén arról értesül, hogyan és milyen körülmények között történt az Örvényi úti temetőben 1896. szeptember 12-én elhelyezett síremlék felállítása és felavatása. Megtudjuk tehát, hogy ezen a napon – amikor egyébként a mai Városháza épületét átadták és a Kossuth téri Millenneumi Emlékoszlopot is felavatták – nagy ünnepség keretében történt a megemlékezés. A szónok Nagytiszteletű Diószeghy Mihály volt, aki nemrég került még Tiszafüredre és még véglegesen el sem foglalta református lelkészi hivatalát. Beszéde azonban jól mutatja: hivatásának elkötelezett művelője volt. A kiadvány hűen adja vissza azt az emelkedett hangulatot, amellyel a kortársak körülállták az emlékoszlopot. A nyomtatott szöveg szedése is jól tükrözi a beszéd világos szerkezetét és tagoltságát.
A lelkipásztor megemlékezését így vezette be:
„Tisztelt Polgártársaim!
A sírok csendes hazájában vagyunk, s megállani kedveseinknek feldomboruló sírhalmai felett; merengő lélekkel átölelni azoknak sok édes sohajjal, sok drága könynyel megszentelt alakját; velök innen a képzelet szárnyain visszaszállani a hajlékokba, a tájokra, melyek egykor az ő, s a mi boldogságunk örömeitől viszhangoztak: legédesebb foglalkozása lelkünknek.” Majd következtek a figyelemfelkeltő mondatok és végül egyértelmű volt a felszólítás:
„Óh jertek, ünnepeljünk!”
A két-három percnyi bevezetést követően a szónok beszédének fő mondanivalójába kezdett és rögtön leszögezte: „ A mely nemzetnek olyan multja van, mint a magyarnak, méltó joga van ünnepelni.” Majd hosszú perceken át méltatta az 1848/49-es forradalom és szabadságharc jelentőségét. Az igen emelkedett hangú méltatást a következőkkel zárta. „Levonom a takaró fátyolt az emlékről, rámutatok a szeretet és lelkesedés emez adójára, az egyszerű, de nemes emlékre, melyet a város hazafias polgársága, egy halhatatlan jelzésnek: Kiss Pál 1848/49-iki honvédtábornoknak s itt szétszórtan pihenős jeles bajtársainak emelt, mely némaságában is ékesebben beszél, mint a szó, egyszerűségében is tisztábban, fényesebben ragyog, mint a legragyogóbb napsugár, mert azt beszéli, azt ragyogja, hogy e város magyar, mert magyar szive van, s lelkesedése szépet, jót teremt.”
A szónoklat nem zárulhatott a jövőre vonatkozó utalás nélkül, mert –ahogyan Nagytiszteletű Diószeghy mondta – „ez az ünnep, ha nagy tanulságokat rejteget magában, akkor igazi ünnep”. A beszédét záró, jövőnek szóló kívánságok részben az egész országra, részben pedig a városra vonatkoztak. „Óh állj hazám, élj nemzetem e hazában örökké. Bájos rónáidon hadd rendjen arany kalászok hullámzó tengere, bérczed ölén teremjen meg a nemes ércz, vizeid bővelkedjenek halakkal, ereid vadakkal, levegőd madarakkal, hozz új fényt, új dicsőséget e haza megváltott gyermekeire!
És végül a városhoz szólt a beszéd utolsó mondata.
„Hadd álljon e szobor, míg e hazának, míg e városnak csak egyetlen romlatlan gyermeke leszen, vegyen át a jelen, őrizze meg az utód!”

Dr. Vadász István
Feltöltötte: Mattyasovszky Péterné
A Hónap Műtárgya