Kiss Pál Múzeum

Kiss Pál Múzeum

A Hónap Műtárgya
2006

Kéziratos kötet a XVIII. századból
 

    A Kiss Pál Múzeum gyűjteményében a 70.16.1. leltári számú kéziratos könyv Pankotay Jósa Gábor örökösei és Debrecen Szabad Királyi Város közötti határper bekötött kézirata. A per a Tiszafüred melletti Kócs-puszta, illetve a Debrecen határához tartozó Zám-puszta térségében lévő vitatott területért zajlott. A dokumentum összesen 521 számozott lapból áll. Mindent tartalmaz az 1756-ban kezdett vizsgálattól egészen József nádor 1802-ben, sajátkezű aláírásával és szárazpecsétjével hitelesített záró bejegyzéséig. A részben latin, részben magyar nyelven vezetett kézírásos kötet helytörténeti, birtoklástörténeti és természetrajzi szempontból roppant értékes hagyaték. Fontosságát a 28-29. és a 462-462. oldalak között egy-egy kéziratos, színes térkép is növeli. Az ősnyomtatvány kultúrtörténeti jelentőségét a kötet fizikai megjelenése adja. A papírborítású kiadvány lapjai ugyanis kézműves technikával, minden bizonnyal több papírmalomban készülhettek, vélhetően a XVIII. század utolsó harmadában. Erre utal a papírlapokon a merítő szita mintázatának nyomataként látható bordázat illetve a vízjel. A lapokon egyébként négyféle vízjel látható („J Heller” felirat, „AltenBerg Bei Iglau” felirat, továbbá az IPM monogram fölötti növényi motívum és a „C I Honig” felirat fölött elhelyezett, postakürtöt tartalmazó pajzs). Ezek egyike világosan utal a morvaországi Iglau (ma Jihlava) papírmalmára, tehát azt láthatjuk, hogy a helytartótanács számára szállító cseh-morva területek papírmalmaiban készült az alapanyag.
    A könyv félbőrkötésű, bőr sarkai hiányosak. A táblákon a papírborítás kopott márványpapír. A metszések pirossal festettek, főleg fejnél szennyezettek. Fűzése ép. A tükrök elől-hátul épek, a röplapok megvannak. A kötés a hátsó tábla elülső peremén felvált, és láthatóvá vált a tábla, amelyet valószínűleg korabeli nyomtatott lapokból kasíroztak. A könyv lapjai sárgultak, a széleken szennyezettek. A könyv mérete: 25 x 38 x 6 cm, a lapok mérete 24 x 27,5 cm.


 

Dr. Vadász István muzeológus


I. világháborús katonaláda Tiszaszőlősről
 

    A 2005. 111.1. leltári számú tárgy a Tiszafüred mellett fekvő Tiszaszőlősről 2005-ben került a Kiss Pál Múzeumba. Ez egy bevonuló katona személyi holmija számára készült, kézben hordható, lezárható láda. Aránylag gondosan megmunkált asztalosbútor, kivitelezője minden bizonnyal iparos, vagy mesteri szintet elérő falusi barkácsoló lehetett. A gondos munkára a láda pontos mérete, a fenyő deszkalapok felületének finom megmunkálása és a csapolások precíz kivitelezése utal. A katonaláda nagyságát általában az szabta meg, hogy beférjen a laktanyai vaságy lábvégének a közébe.
    Ez a termék 51 cm széles, 30 cm mély és 31 cm magas, zöld színű. Színezése is szakszerűségre vall, hisz a kréta alapozásra felvitt, több színből kikevert enyves földfestékből előállított mázt selymes fényt eredményező záró viasz-kiképzéssel látták el. Fedele enyhén domború, acélzsanérokkal fordult és díszes, fémötvözettel fedett, kulccsal működő zárral rögzíthették a ládához. A felnyitható fedélen acélhuzatból formált fogantyú tette lehetővé a láda kézi szállítását.
    A katonaláda elején a tulajdonos neve, a bevonulás éve és a bevonuló lakóhelye olvasható, festett betűkkel, korabeli helyesírással: „Gőz Dániel, 1915, Tisza. Szöllös”.


 

Dr. Vadász István


Az ezerarcú kalcit
 

    A tiszafüredi Kiss Pál Múzeum természettudományi gyűjteményében közel 50 db kalcit található,  mely önmagában is jelzi ezen ásvány sokféleségét. Neve a görög "khalix" szóra vezethető vissza, jelentése mész, mészkő habarcs. Az európai nyelvekbe a latin "calx", "calcis" közvetítésével került át. Régi magyar elnevezése, a mészpát szintén mésztartalmára utal.
Az üvegfényű ásvány közönséges nyomáson nem olvad meg, hanem 910 C°-on CaO-ra és CO2-ra disszociál (ez a mészkőégetés). Gyenge savakban pezsgéssel oldódik.
    Képződési hőmérsékletétől függően számtalan kristályformája ismert. A természetben rendkívül változatos színben, méretben, formában megjelenő kalcitnak több mint 600 kristályformája ismeretes, s ezen belül mintegy 2000 kombinációt tartanak számon, ami egyedülállóvá teszi az ásványok világában. Trigonális rendszerben kristályosodik, leggyakoribb megjelenési formája a hegyes csúcsban végződő szkalenoéder vagy a hat rombusz alakú lapból álló romboéder, amely leginkább egy ferde kockához hasonlít. Gyakran alkot ikerkristályokat. Kristályrácsaiba gyakran különféle kationok épülnek be, s ennek köszönhetően sokféle színváltozata alakulhat ki a víztiszta színtelentől a sárgán, a barnán át a feketéig. Vaskos, szemcsés, szálas, rostos tömegekben is gyakori.
Sokféle módon keletkezhet: magmás folyamatokból, hévforrásokból, szárazulati és tengeri üledékek képződése révén. Vannak víztiszták, átlátszók, gyakran sárgák, barnák, feketék.
    A kiállításon látható hegyes csúcsban végződő, vagy vaskos, szemcsés vagy gömböcskés, esetleg cseppkőszerű, netalán rostos darabok a Bükk-hegység (Berva-bánya), a Zempléni-hegység (Komlóska) vagy az Aggteleki-karszt és a Rudabányai-hegység különböző részeiről kerültek gyűjteményünkbe.


 

Dr. Vadász István muzeológus


Fekete kerámia nagykorsó az 1820-as évek
 

    A feketekerámia készítése több ezer éves múltra tekint vissza. A feketekerámiát egyszer égették ki. Jellegzetes feketés színét a kemence tüzelő- és berakónyílásának időszakos lezárásával érték el, mely tökéletlen égéshez, redukcióhoz és füstképződéshez, azaz a szén beépüléséhez vezetett. A katlant csak az edények lehülése után nyitották ki. Díszítésükre is igen egyszerű eszközt használtak, a kavicsot. A díszítményt a kikorongozott, "bőrkeményre" szárított edényre rajzolták, esetenként felületét - hogy a folyadékot kevésbé engedje át - szinte teljesen besikálták. A sikálás eredetileg felületkezelés volt, díszítőfunkciót csak fokozatosan nyert el.
    Magyarországon valószínűleg a középkor végén honosodott meg a törökökkel való hódoltság kori együttélés hatásaként. Készítésének egyik nagy központja az alföldi Mezőtúr volt, a bemutatott nagykorsó is valószínűleg ottani gyártmány. Magas, arányos, vékonyra korongozott, harmonikus alkotás. Benyomkodott szájnyílását - hogy a vízbe szennyeződés ne jusson - lyukacsos szűrőbetét zárja. Fülén nagyobb csecset alakították ki, melyet apró lyukakkal vágták át. A korsó egész felületét besikálták, mely az égetés végén kifényesedett.
    A feketekerámiát korsósok készítették. Legfőbb termékük ugyan a mesterség elnevezését is adó korsó volt, de mellette a paraszti háztartás más edényszükségletét is kielégítették. Készült ezzel a technikával tál, tányér, fazék, fedő, bödön, egy- és kétfülű kanta, tésztaszűrő, fűszertartó, de locsoló, baromfiitató is. Néhány darabon rátétes agyagabroncs vagy egyszerűbb sikált ornamentika (madár, leveles ág) található.
Legdíszesebb darabjuk a gyertyamártó volt, melyet míves virág-és levélrátétekkel, a tulajdonos nevével és évszámmal is elláttak.


 

Dr. Vadász István


 

Egyesületi, báli meghívók a XX. század első feléből
 

    A Kiss Pál Múzeum Történeti tárgyi és dokumentációs gyűjteménye számos  aprónyomtatványt tartalmaz. Ezek a papíralapú, megsárgult dokumentumok pusztán a véletlennek köszönhetik fennmaradásukat. Muzeológiai értékük ugyanakkor nem lebecsülendő, hisz helytörténeti, társadalom- és művelődéstörténeti, sőt technikatörténeti jelentőséggel is bírnak.
A Tiszafüredi járáshoz tartozó, 1930-ban több mint 2600 lakossal rendelkező Tiszaszölösön (avagy ahogyan a dokumentumokon írták: „Tiszaszőllősön”) akkoriban hét öntevékeny szervezet: önkéntes tűzoltóegylet, olvasókör, polgári lövészegylet, leventeegylet, vadásztársaság, református jótékony nőegylet és református dalkör működött.

    A most bemutatásra kerülő 15 különböző meghívó a falu két világháború közötti időszakához kötődik. A helyi egyesületek táncmulatságainak, ünnepi és egyéb rendezvényeinek, műsoros estjeinek meghívói. Négy nyomtatvány az 1890-ben alakult Tiszaszőllősi Önkéntes Tűzoltó Testület, tíz dokumentum pedig a szintén 1890-ben szervezett Tiszaszőllősi Olvasókör rendezvényeire szól az 1937 és az 1941 közötti évekből. A nyomtatványok révén megismerhetjük a helyi társasélet szokásait. Azt láthatjuk, hogy az olvasóköri táncmulatságok elmaradhatatlanok Karácsony, Húsvét és Pünkösd második napján, a tűzoltóegylet báljai pedig augusztus utolsó vasárnapján. Ezekhez a rendezvényekhez olykor műsoros előadás is társult, mely az öntevékeny felnőttkori színjátszás helyi elterjedtségét, széleskörű ismertségét jelzi. Egy meghívó a Református Dalkör fellépésének, illetve az olvasókör 1937. évi március 15-i ünnepi műsornak is emléket állít.
    A meghívók névanyaga is forrásértékű, hisz nem pusztán a helyi egyleti-társasági élet vezetőit ismerjük meg (dr. Gáborjáni Szabó Gábor lelkész a dalkör, hodosi Kovách István főjegyző a tűzoltó testület elnöke, Prisztóka Ferenc és Návai István tanító a színjátszók vezetője), hanem az is kiderül, hogy ezek az emberek egyben a község hivatali, egyházi, intézményi vezetésének is fontos szereplői. A Goldstein Adolf tiszafüredi Központi Könyvnyomdájában készített nyomtatványok kivitelezése, megjelenése a korabeli vidéki nyomdatechnikáról is sok mindent elárul. Az antikva, a groteszk, a reform-groteszk és az árnyékolt reklámbetűk váltakozása, a szegély-díszítések alkalmazása például a nyomda folyamatosan modernizálódó felszereltségéről, illetve a szedőtanulók és segédek szakmai jártasságának fejlődéséről is értékes adalékot szolgáltat.
Ez a néhány dokumentum is jelzi, hogy ezek az aprónyomtatványok a helytörténeti ismeretszerzés véletlenszerűen megmaradt, pótolhatatlan forrásai.


 


 

 

Dr. Vadász István


A „palóc Pompei” emlékei – megkövesedett famaradványok Ipolytarnócról
 

    A tiszafüredi múzeum régi egyleti gyűjteménye néhány darab, különböző méretű megkövesedett fa maradványát is őrzi. A régi leltárkönyv bejegyzése szerint a fahasáb darabok 1900 december 15-én kerültek a gyűjteménybe, az alábbi megjegyzéssel. „Kövűlt fahasább Tarnóczról (Nógrád m.); azon 35 m hosszú, 1,75 m átmérőjű kövűlt fatörzsből, melyet Kubinyi Ferencz megőrzés czéljából beboltoztatott”. Az adományozó Wattay Gusztáv pomázi földbirtokos volt, aki az egykori híres, hírhedt tiszafüredi földbirtokos, Józsa György (1789-1847) unokaöccseként többször is járt Tiszafüreden és számos adománnyal gazdagította a régészeti egylet gyűjteményét. A Wattay családnak egyébként Nógrádban is voltak birtokai, s egyebek mellett a Kubinyi családhoz is rokoni szálak fűzték.
    A gyűjteménybe került lelet egy kovásodott, azaz a szilícium-dioxid (a jáspis, a kalcedon, az opál) anyagával kitöltött képződmény, melynek kora több mint 20 millió évre, a miocén korszakra tehető. A földtörténeti miocénben a trópusi-szubtrópusi klímájú táj életét a közeli vulkán kitörése zavarta meg. A hatalmas eső kíséretében a kráterből kilövellő törmelék és a forró áradatként tovahaladó tufa – az itáliai Pompeiben végzett pusztításhoz hasonlóan - betemette a gigantikus méretű fákat, az egykori életteret.
    Ennek az időszaknak az emlékét őrzi a megkövesedett ősfenyő törzse, amely felfedezése időszakában, 1836 táján még 46 méter hosszú volt, s amíg élt, valószínűleg 100 m magas lehetett.
Kubinyi Ferenc földbirtokos (1796-1874) 1836-ban értesül a hatalmas kövesült fáról és hamarosan felkeresi, majd igyekszik védeni a páratlan leletet. A pusztítás azonban már a felfedezés évében megkezdődött, ami sajnos a hírnév terjedésével csak erősödött. A kirándulók emlékként, mások fenőkőnek, építőkőnek hordták el a "Gyurtyánkövet", sírkőként még temetőkbe is került belőle. Amint a tiszafüredi példa mutatja, múzeumok gyűjteményébe is jutott a földtörténeti múlt ma már védett darabjából.


 

Dr. Vadász István


Nagyidai Neischel Lajos, Medici herceg színes grafika
 

    1975-ben a tiszafüredi múzeum képzőművészeti anyaggal gazdagodott. Nagyidai Neischel Lajos özvegye férje művészi hagyatékának nagy részét a múzeumnak ajándékozta. A hagyaték kisebb része a miskolci Herman Ottó Múzeum képtárába került. Az ajándékozás következtében Tiszafüred őrzi egy kevésbé ismert, nehéz sorsú művész jelentékeny hagyatékát.

    A művész 1901-ben, Budapesten született. Nagy szegénységben nőtt fel. Képességeire már az elemi iskolában felfigyeltek, gimnáziumi tanulmányait ösztöndíjak elnyerésével folytathatta. Korrepetálást vállalt, nyaranta fizikai munkát végzett. Grafika iránti elkötelezettségére Haranghy Jenő, a szecesszionista grafika jeles alakja - aki mestere volt - jelentős hatást gyakorolt. Az Iparművészeti Főiskola esti grafikai tagozatán tanult, s ismerte meg a műfaj minden csínját-bínját.
Munkásságát kezdetben elismerték, müncheni ösztöndíjat kapott, mégis a műkereskedőknek megrendelésre leadott munkáiból élt meg. Mellette leginkább könyvelőként dolgozott, bár néha grafikai feladathoz is jutott. Helyzete rövid időre akkor változott meg, mikor kiállítási lehetőséghez jutott (1943).
     A háború után Budapestről pár évre felesége szülőhelyére, Tiszafüredre költöztek.
A tiszafüredi évek művészi pályafutásának egyik meghatározó szakasza volt. Nyugodtabban dolgozhatott, megismerte a paraszti munka szépségét. Portrékat festett parasztemberekről, tájképeibe a falusi embereket is beépítette. Friss és örömteli világot ábrázolt.
    1948 után családjával Ózdra költözött, majd egészségügyi okok miatt a répáshutai erdészetnél vállalt munkát. Élete utolsó éveit Miskolcon töltötte. Ekkor alkotta életművének javát, az olajpasztell és pasztellkréta grafikákat. Ez az anyag felszabadította az őt fogva tartó gátlások alól. Grafikai készsége, a vonal iránti fogékonysága megtalálta a megfelelő eszközt.
Az ekkor és ilyen technikával készült alkotásai közé tartozik a most bemutatott Medici herceg portréja is. A fekete és vörös szín kontrasztjára épülő grafika profilban ábrázolja a nagy nyugalmat sugárzó, de mégis tekintélyes férfit.
    Nem volt egysíkú művész. Miskolci éveiben az ipari munkásság ábrázolására is több ízben tett kísérletet, de művészetének mégis legkiemelkedőbb alkotásait a grafika terén érte el.
    1971-ben halt meg. Művészi hagyatékát a Kiss Pál Múzeumba 1976-ban mutatták be.


 

Dr. Vadász István


XIX. századi olajnyomat az aradi vértanúkról
 

    A Kiss Pál Múzeum történeti tárgyi és dokumentációs gyűjteménye több, nyomdai úton sokszorosított, történelmi témájú, színezett metszet vagy nyomatot is őriz. Ezek egyike, egy aradi vértanúkat ábrázoló, színes olajnyomat-másolat néhány éve került a hozzánk. Jelezvén, hogy ezek a sokszorosított, papír-alapú termékek milyen megbecsült helyet kaptak egykor az emberek mindennapi életében.
    A kiállított kép egy színes, bekeretezett, paszpartut utánzó felületi kiképzésű, nyomtatott felirattal ellátott olajátnyomás. A képkivágat mérete 62 x 42 cm, anyaga sima enyvezett papír és zsíros nyomdafesték. A romantikus, idealizált kompozíció a tizenhárom vértanút teljes katonai pompában, mintegy csata közben ábrázolja. A kép időtlenséget sugárzó pátoszát nem pusztán ez a soha meg nem történt jelenet, hanem a kompozíció középpontjába helyezett, 1890-ben az aradi vértanúk emlékére emelt szobor is jelzi. Az eredeti festmény vagy grafika alkotója Bellony László volt, aki az 1848/49-es forradalom és szabadságharchoz kötődő alkotásaival, metszeteivel vált ismertté. Ő a Vasárnapi Újság nevű, 1854-1921 között megjelenő hetilapnak volt a munkatársa.
    A képet létrehozó eljárás, az olaj-átnyomás az ipari sokszorosítás körébe tartozik. A technika hazánkban az 1880-as években kezdett elterjedni. A XIX. század legvégén a népi – de nem szűken vett paraszti – kultúrában ezek a termékek nagy szerepet kaptak. Egyrészt mint a költségesebb egyedi műalkotások pótlékai, másrészt mint kifejezetten tömegszükségletet kiszolgáló, népszerű tárgyak. Ezek a politikai, történelmi témájú képek a polgárosodó lakás berendezési tárgyai lettek. Elrendezésük a szimmetria szabályai szerint történt, gyakran dísztányérokkal, szentképekkel, falitükrökkel, fényképekkel váltogatva.


 

Dr. Vadász István


Egy ősi méhlakás a faköpű
 

    A magyarság egyik nagy jelentőségű, ősi foglalkozása volt a méhészkedés. Az évezredek során a méhészkedés és a mézszerzés módja jelentősen átalakult. Kezdetben a zsákmányoló méhészet - az odvakban fellelt méhcsaládok lépeinek elvétele - révén jutottak elődeink mézhez, viaszhoz. Később ezeket a természetes vagy mesterségesen kialakított odvakat használták méhtartásra az erdőben kezelve vagy lakásuk környékére hozva.
    A különböző anyagokból fonott méhlakások, a kasok is nagyobb múltra tekintenek vissza. Hazánk erdőben gazdagabb területein a fatörzsből kialakított méhlakást elvétve még a 20. század közepén is használták. Az elfűrészelt fatörzs belsejét kivájták, tetejét lefedték, alján röpnyílást alakítottak ki. Egyes darabokról a fakérget lehántották, néhányat vésett vagy domború faragással is díszítettek. A 17-18. században olyan köpűk is készültek, melyek állatokat (medve, farkas), szenteket, szerzeteseket jelenítettek meg.
    A bemutatott méhlakás hántolatlan akácfából készült, fedelének és a röpnyílás előtti röpdeszkájának anyaga fenyőfa. Poroszlón volt megvételéig használatban, a méhes egyik polcán állt. Története nem mindennapi. Az Alföldnek ezen a részén ez az ősi méhlakás a használtból már régen kiszorult. Idős tulajdonosa, aki egyben készítője is volt, az I. világháború alatt Oroszországban látott ilyen köpűket. Ennek alapján készítette el, nem is tudván arról, hogy korábban Magyarországon is szélesebb körben használt volt. Csak pár évig tartott benne méheket, mert a lépekhez csak úgy juthatott, hogy a méheket meggyújtott kénszalaggal elpusztította. Mivel sajnálta méhcsaládjait "megölni", ezért a faköpűt már csak dísznek tartotta, de ténylegesen nem használta.
    A tárgy 1971-ben került a néprajzi gyűjteménybe.


 

Dr. Vadász István


 

Feltöltötte: Mattyasovszky Péterné