Nyitva tartás
Kiss Pál Múzeum

Nyitva tartás

Kiss Pál Múzeum

A Hónap Műtárgya
2008

XVIII. századi könyvritkaságok
 

     A tiszafüredi múzeum régi, egyleti gyűjteményéből került elő az az öt, XVII-XVIII. századi könyvritkaság, amely kultúrtörténeti kuriózumnak számít.

     A 71. 21.1. leltári számú könyv egy magyar nyelven írott nyomtatvány. 1630-ban Lőcsén készült. Maga a könyv Szenci Molnár Albert (1574-1634, protestáns vallási író, zsoltárfordító és nyelvész) utolsó nagyobb munkája, a "Discursus de summo bono" (Az legfőbb jóról) című, tanulságosnak szánt erkölcsfilozófiai írás. Ezt Ziegler Georgius rigai tudós tanár után németről fordította Szenci Molnár, és jótevőjének, Darholtz Ferencnek ajánlotta.
    
     A 71. 20. 1. számú könyv Pető Gergely "A' Magyar Kronikának" című munkájának negyedik kötete. Nyomtattatott "Cassán az Academiai betőkkel P jesuitáknál 1734."

     A 71. 30. 1. leltári számú könyv Bod Péter munkája, melyet 1748-ban Szebenben nyomtattak. Ez a könyv A' Szent Bibliának históriája, melyet a szerző gróf Bethlen Imrének és feleségének, Gyulai Klára asszonynak ajánlott.

      A 71. 32. 1. leltári számon szereplő nyomtatvány egy imádságos és énekes könyv szent misékre. Borítóján 13-as szám olvasható, mely jelzi, hogy régi gyűjtemény korai darabjáról van szó. A hiányos könyv vélhetően XVIII. századi kiadvány.

     71. 31. 1. leltári számú a "Közönséges isteni tiszteletre rendeltetett énekes könyv", melyet reformátusok használtak. "Posonban és Kassán, Füskuti Landerer Mihály költségével" 1791-ben jelent meg.
 
     2005-ben és 2006-ban mindegyik könyvet a Nemzeti Kulturális Alap pályázata keretében restauráltatta a múzeum. A teljes restaurálás után olyan könyvek újultak meg, amelyeket 1877 és 1890 között adományoztak a tiszafüredi régészeti egylet támogatói a gyűjteménynek.


 

Dr. Vadász István


A tiszafüredi 1848-as nemzetőrök névsora
 

    Az 1848. április 11-én szentesített törvények közül a XXII. törvénycikk intézkedett a nemzeti őrseregről. Ezt a "személyes és vagyonbátorság, a közcsend és belbéke" biztosítása, vagyis belső rendészeti feladatok ellátása érdekében hozták létre. Ennek során a meghatározott vagyoni és egyéb feltételeknek megfelelő személyeket össze kellett írni. A törvény szerint a 200 pengő forint értékű házat, vagy földet birtoklók, vagy ennek hiányában 100 pengő forint évenkénti tiszta jövedelemmel rendelkező, húsz és ötven év közötti, gazdai hatalom alatt nem álló „honlakosok a nemzetőrségbe beírandók, és fegyveres szolgálatot tenni tartoznak”.
     Az összeírás elhúzódása, az egyes rendelkezések eltérő értelmezése végül azt eredményezte, hogy egy-egy településen – így Tiszafüreden is – többször elkészítették a listát. A tiszafüredi Kiss Pál Múzeum gyűjteményében három összeírási lista is megtalálható. A névsorok elemzése értékes adalékot szolgáltat arra, hogy a mezővárosban hogyan értelmezték a törvénycikk egyes pontjainak rendelkezéseit. Pl. a vagyoni cenzust, az életkor meghatározása, illetve az önkéntesség kérdése. A listák összevetése ugyanakkor az összeírás egyéb körülményeire, fogadtatására is fényt derít. Az első lista a május 29-i keltezésű névsor, amely 202 személy nevét tartalmazza A következő névsor valószínűleg augusztus közepén készülhetett. Ez egy bővebb változat és 248 nevet tartalmaz. Ennek elkészítésekor minden bizonnyal a május végi listára támaszkodhattak, hisz az 1-201. sorszámig szereplő nevek csaknem azonosak. A második listán mindenesetre a készítéskor feltüntették például, hogy Tolvaj István „meg lőte magát” vagy hogy Sipos Benjámin meghalt. A halálozási anyakönyvek tanulmányozása után tudtuk így kideríteni, hogy ezek szerint a második névsor augusztus közepén készülhetett. A harmadik névsor, egy betűrendbe szedett kis füzet minden bizonnyal ezt követően készülhetett. Ez egyben a legteljesebb, hisz összesen 329 nevet tartalmaz.
     A három forrás alapján készült névsorban összesen 373 személy neve található. A névsorok összevetése így utólag is roppant izgalmas, mert ebből nemcsak a korabeli társadalmi viszonyokról, hanem a vármegyei és a helyi adminisztráció működéséről is érdekes képet kapunk.


 

Dr. Vadász István


Tajtékpipák a múzeum gyűjteményéből
 

    A Kiss Pál Múzeum gyűjteményében található egy falra akasztható pipatórium, amelyhez több, szépen faragott tajtékpipa is lehetett. A 19. században egy-egy nemesembernek több, szépes faragott, míves tajtékpipája is volt, melyekhez hasonlókat mi is őrzünk. 

A bemutatott két pipát tajtékkőből faragták, ám az eredetileg fehér színű pipa a használattól arany-barna színezést kapott.
    A 70. 142. 1. leltári számú tajtékpipa egy hosszúszárú, rézkupakkal ellátott, igen dúsan faragott pipa. Egy őzhöz hasonló állatot ábrázol, és 1810-es évszám van feltüntetve rajta. 46 cm-es, meggyfából faradott szára segítette elő a gondűző pipázást.
    A másik, 70. 143. 1. leltári számú pipa kupakja hiányzik. Ezen a faragás egy vágtázó lovat ábrázol és az 1850-es számjelet faragták a pipafejre. Rövid szár tartozott hozzá.

    Mindkét pipát tajtékkőből faragták, pontosabban díszítőfaragással készítették. A tajtékkő sok tekintetben hasonlít az elefántcsontra, aprólékosan, finoman lehet faragni. Megmunkálása új iparművészeti ágat teremtett a 18.–19. század vége között. A tajtékpipa-metszés ritka mesterség volt. A pipakupakokat a rézművesek, a szárakat a csutorások gyártották. A pipázás divatja Magyarországon a reformkorban, 1825-1848 között érte el tetőpontját. Utóbb szinte jelképévé vált a szemlélődő, vidéki nemesi életmódnak.
    A tajtékpipa érzékeny az ütésre, könnyen törik. Ezért sok esetben rézpánttal vagy más fémdróttal javították, mint ahogyan az itt kiállított pipák esetében.


 

Dr. Vadász István


Gyékény- és szalmakosarak a néprajzi gyűjteményből
 

    Ahol a gyékény megterem, ott minden településen akadt néhány gyékényfonó specialista, aki az önellátáson felül értékesítésre is dolgozott. A gyékényből méhkasokat, szakajtókosarat, tojástartót, kenyereskast fontak, melyeket a saját háztartásban használtak vagy élelemért cseréltek el, esetleg vásáron, piacon értékesítettek. Ugyanezeket a termékeket zsupszalmából is készíthették. A mocsarak lecsapolásával a gyékénytermő rétek megszűntek, és csak a gátak közé szorított alföldi folyóink holtágaiban, a tavak és vízállások szélén lehetett gyékényt vágni. Ekkor jutott nagyobb szerephez a gabona szalmája, mint alapanyag.
    Gyékényfonással általában férfiak foglalkoztak. A földön vagy gyalogszéken ülve, a készítményt a lábuk közé fogva dolgoztak. Szerszámuk mindössze egy fanyelű vastű és egy bicska, némelyek bőrből varrt vagy szaruból készített gyűrűt használtak a hurkába tekert gyékénylevelek összefogására.
     A szakajtókötő a hurkába tekert gyékény vagy szalmaszálakat spirálfordulatba csavarta, és a varrószállal sűrűn körbevarrta. Ezt folytatva előbb a szakajtó feneke, majd a spiráltechnikával továbbhaladva az oldalfala készült el. Közben a gyékény vagy szalmahurkába, amit a gyakorlatlan kötők gyűrűvel, hüvellyel fogtak össze, újabb leveleket, szálakat toldottak. Amikor a készítendő tárgy oldala elérte a kívánt magasságot, a hurkát hagyta fokozatosan elfogyni, a peremet sűrű öltésekkel leszegte, majd a tárgy fenekére felvarrta a talpgyűrűt, ami a tárgyat a kopástól védi.
    Ugyanígy, spirális fonással készül a gyékény vagy szalma kenyérkosár, a párszárító, a liszt, tojás vagy apró magvak tárolására szánt kupujka és a méhkas. Gyékény méhkasok a Közép-Tiszavidéken, - tehát vidékünkön - vesszővázra, lánc-vetülékes eljárással is készültek.
    A Tisza középső folyása mentén, Tiszacsegén, Tiszavalkon, Poroszlón, Kiskörén szintén cigányok foglalkoztak gyékény-kosárkötéssel a 20. század második felében. Az 1960-as években Kiskörén a szakajtókötés télen 20-30 családnak adott munkát.


 


 

 

Dr. Vadász István


A varázslatos ametiszt
 

    Az ametiszt valójában egy kvarcváltozat. Anyaga szilíciumdioxid (SiO2), színezetét a mangán, illetve a vas-titán adja. Tiszta állapotban drágakő. Keletkezése hidrotermális eredetű, azaz magmás folyamtokhoz, vulkanizmushoz köthető. Kristályai prizmásak vagy piramis alakúak. Igen kemény, rideg anyag, nem hasad, hanem törik. Az üveget jól karcolja, keménysége 7-es. Kémiailag ellenálló.
    Ez az ásvány a lila legkülönbözőbb árnyalataiban, az egész világos ibolyaszínen át a sötét kékesliláig sok árnyalatban fellelhető. Színe nem mindig egységes, gyakran világosabb és sötétebb részleteket látni rajta, hosszan tartó napfény hatására kifakulhat. A sötétebb színű kristályok általában ritkábbak. Melegítve a színét változtatja, megsárgul, többé-kevésbé megszíntelenedik. A kereskedők egy része ezt a sárga változatot árusítja. Kristályai egyszerűeknek látszanak, de az optikai vizsgálat azt árulja el róluk, hogy többnyire sok-szorosan összenőttek.
    Az ametiszt az összes kvarcváltozatok között a legkedveltebb kő. A legrégibb korok emberei is nagy becsben tartották, amulettként hordták, mert azt hitték róla, hogy hordozóját megvédi a részegségtől (az amethüsztosz görög szóból ered a neve, jelentése: nem részegítő). Az asztrológia hagyományai szerint a februárban születettek, a Halak és a Kos köve az ametiszt. A józanság, az értelem, a tiszta gondolatok köve, amely megvéd a mérgektől is.
    Hazánkban a miocén-kori (17-18 millió évvel ezelőtti) rétegvulkáni andezithez kapcsolódó ólom- és cink ércesedés egyik meddőásványa. Gyöngyösoroszi és Telkibánya környékén gyakori. Az itt látható ametisztek legszebbike, a legnagyobb darab Dylerski Ottó karsztmérnök ajándékaként kerül a régi egyleti gyűjteménybe, 1885 körül.


 

Dr. Vadász István


Régi tiszafüredi, feliratos tetőcserepek

 

     A Kiss Pál Múzeum gyűjteménye két olyan égetett agyagból készült, vöröses színű, hornyolt szalagcserepet is őriz, amelyen feliratok olvashatók. Ezek a feliratos cserepek beszélnek a készítőkről, így értékes történelmi, kultúrtörténeti adalékokhoz juthatunk ezen közlések révén.
     
    Az egyik 23 cm széles és 40 cm hosszú, kissé csorbult szalagcserépen Kalóz Juli, Vig Margit, Tapasztó Lidi, Szijács Sára, Laboda Póla, Kovács Margit, Bíró Erzsi, Bala Zsófi  cserepes lányok neve olvasható.
    A nevek nyilvánvalóan készítés közben, dróttal vagy más éles, hegyes szerszámmal karcolva kerültek a nyers agyagba, majd égetést követően is ott maradtak, híradást szolgáltatva a késői utókor számára.
   
    A másik téglán karcolással „Tisza Füred 1916. 10/16.” és 10 db vízszintes vonallal áthúzott x látható. Ez a készítés idejére és vélhetően valamilyen számolás összesítésére utalhat.

    A két cserép felirata valószínűleg nem egy kéztől származik, hisz a „Tisza Füred” felírás betűtípusai kiforrottabb, formásabb, vékonyabb eszközzel felvitt írásjelek, amelyek minden bizonnyal képzettebb, gyakorlottabb betűvető ember alkotásai. Ezekből arra lehet következtetni, hogy a két cserép közel egy időben készült, minden bizonnyal 1916-ban. Erre egy másik, közvetett dokumentumból, egy nyilvántartási könyvből is következtethetünk.
   
    Egy 1913-tól 1916-ig kiterjedő időszakból származó, alkalmazottakat és cégeket felsoroló tiszafüredi nyilvántartási könyv adatai szerint ekkor már két tégla és cserépgyár volt Tiszafüreden. Az egyik a Gazdák Téglagyára, a másik pedig a Tiszafüredi Tégla és Cserépgyár. Egy-egy csúcsidőszakban többen is dolgoztak a gyárban, 1913 és 1916 között összesen 162 alkalmazottat tüntet fel a kimutatás a tégla és cserépgyár esetében.
Ennek a gyárnak az alkalmazottjai között találtuk sorszám nélkül, illetve 135-ös sorszámmal, 1914. augusztusában és 1916. júliusában Laboda Pólát, 68-as sorszámmal 1914. júliusában Kalóz Juliannát és sorszám nélkül 1916. júliusától Kovács Margitot.
   
    A két cserép tehát ritkán fennmaradó, vagy eddig kevéssé méltányolt, adatokkal ellátott emléke annak a tégla- és cserépgyárnak, amelyik Tiszafüredre és környéknek ellátására egészen az 1990-es évek végéig készített építőanyagot. Szerencsés módon egy másik forrásból jól beazonosítható volt azon cserepes lányoknak a neve is, akik ezeket a tárgyakat készítették.


 

Dr. Vadász István


Bélyeges, címeres és monogrammos téglák
 

    A tiszafüredi múzeum gyűjteményébe több bélyeges tégla került be az utóbbi években. A hat legújabb falazótégla ugyanazon helyről, Tiszafüred, Nap utca 1. számú háztól, egy lebontott lakóház alapjából került elő. Az elbontott ház az 1884-es belterületi térképen már szerepelt, tehát legalább 130-140 évvel ezelőtt épült.
A vonatkozó becslések hazánk területéről mintegy 10.000 féle bélyeges téglát tartanak számon. Ismeretes, hogy a téglákon látható jelek egykor a tulajdonos azonosításra, a középkorban elszámolási segédletként szolgáltak. Később, a 18. századtól a jelzés egyre inkább minőségjelként is értelmezhető, amely a téglaégetés privilégiumát hirdette.

    A téglabélyeg kivitelezése, illetve maga a jel önmagában is sokat mondó. Az eddigi kutatások szerint a csat, a szív, a hold, a csillag, a kereszt, a szigony, a pont jel használata akár 16-17. századi gyártásra is utalhat. A 17. és a 18. században évszám és monogramm alkotta a téglabélyeget, a 18. század közepétől csak évszám, később csak monogramm jelöli az egyes darabokat.

    További érdekes technika-történeti adalék, hogy a téglabélyegek a 19. századig a kézi és a gépi gyártású üzemekben is domborúak voltak. A fa téglaforma aljába vésett negatívot kitöltő agyag rajzolta ki a mintát. A 19. században jelentek meg a forma aljára szögezett fémbélyegzők, amelyek az agyagba benyomódva adták a jelet.

     Kiállításunkon egy szívjeles és egy csillagjeles tégla képviselheti a legrégibb időszakot. A szívjelben egy „AO” monogramm is olvasható. Előkerült továbbá „SI”, „TT”, „TB” illetve „GTR” monogrammos, illetve bélyeges tégla. A szív- és a csillagjeles, valamint az SI monogrammos tégla domború bélyeges. Hosszuk 29,5-30, szélességük 14,5-15, magasságuk 6 cm. Ez a métersorozat megközelíti a későközépkori (?) falazótégla 4:2:1-es arányát.
    A C(G?)TR és a TB jegyek szintén domborúak, ám a betűk aljára erősített fémbélyegzők negatív nyomata is jól látható a felületen. A „TT” negatív jel, de a fémbélyegző lenyomata itt is jól felismerhető. Ezek a téglák összességében rövidebbek és magasabbak. Méretük 29-29,5: 14-15: 6,5-7 cm.
   
    A készítés helyéről, illetve a téglaégetők tulajdonosairól eddig még hiányosak, illetve kiegészítésre szorulnak az ismereteink. A jelek azonosítása tehát még további feladatot jelent. Elgondolkodató, hogy az épület a korábbi évszázadokban is többször átépített egykori római katolikus iskola és plébánia szomszédságában állott. Az egyazon épület alapjában talált többféle tégla arra utalhat, hogy az egykori lakóház építésekor több, előző korból származó, esetleg más épületből nyert, távolabbi vidékről (Dunántúlról, Pest, Buda környékéről) ideszállított téglát használhattak fel.
    A bélyeges téglák előkerülése tehát igen hasznos helytörténeti adalékkal szolgál egy-egy település történelmének tanulmányozásához.


 

Dr. Vadász István


Fából készült, népi ihletésű kisszobrok
 

    A népi ihletésű, körplasztikaként formált fatárgyakat a népi fafaragás részének tekintjük. Ugyanakkor ezen tárgyak alkotói a képzőművészet felé is közelednek tevékenységükkel. Jelenlegi kiállításunkon a Kiss Pál Múzeumban őrzött kis-plasztikák közül kettőt mutatunk be.
   
    Az egyik kisszobor a „Hortobágyi gulyás”. A 48,5 cm magas alkotást Pataky Antal abádszalóki parasztember készítette 1937-ben. A diófából faragott, nagy aprólékossággal megmunkált plasztikán látszik, hogy készítője ugyancsak vonzódott a szobrászat iránt. Saját elmondása szerint Pataky Antal már gyermekkorától faragott, sőt fiatal korában megpróbált Kisfaludy Stróbl Zsigmond szobrászművész (1884-1975) közelébe is férkőzni. A hortobágyi gulyást egy újságban megjelent fénykép alapján készítette, jó másfél hónapi munkával.
A felületek precíz kidolgozásával készült el ez a szobor. A kisplasztika a botjára támaszkodó, cifraszűrt és darutollas kalapot viselő gulyást jeleníti meg. Éppen a legelő gulyát nézheti, lábánál pihen a kutyája.
    
    A másik, fából faragott szobor a „Kukoricamorzsoló”. Ez Péntek Lajos tiszaderzsi „ezermester” munkája. Péntek Lajos Tiszaderzsen elsősorban sírkőkészítéssel foglalkozott, de fa-, csont- és szarufaragással is próbálkozott. Ezt a 32,5 cm magas, tölgyfából faragott, rusztikus hatású plasztikát 1968 körül készítette. A megmunkálás után meghagyott vésőnyom-sorok jól emelik ki a morzsolás monoton jellegét. Azt a végeláthatatlanságot, amellyel a terményt szemenként kellett lefejteni a csutkájáról.
A morzsoló ember egy kisszéken ül, bekecset, kucsmát és téli csizmát visel és a vesszőkosár fölé hajolva, kézzel morzsolja a kukoricát. Ezzel egy rendszeres téli elfoglaltságnak állított emléket a fafaragó.
    A két alkotó a népi szobrászat művelőinek nagyszámú táborához sorolható. Ez a tábor igen széles lehetett és minden bizonnyal sok ismeretlen képviselővel is rendelkezett. Talán még a mi vidékünkön is.


 

 

Dr. Vadász István


Mézeskalácsformák a múzeum gyűjteményéből
 

    A múzeum gyűjteményében több tucatnyi mézeskalácsformát őrzünk. A most bemutatandó 12 db, fémből készült forma az 1970-es évek elején került hozzánk, Tiszler József poroszlói mézeskalácskészítő mester egykori műhelyéből.
Tiszler Józsefnek Poroszló alvégesi részén, a fő utca és a temető felé vezető út torkolatánál volt műhelye, mely az 1920-as évektől az 1960-as évekig működött. A mézeskalács-készítő mester vásárra is vitt portékáiból, így több településen is ismert volt.
    Jelen kiállításunk olyan, fémből készült formákat mutat be, amelyek közül hatot a cukorszirupból, lisztből előállított fehér tészta, az úgynevezett „ejzolt tészta” szaggatásához használtak. A másik hat, negatív nyomatú, préselt formába pedig a kavaróteknőben kevert, gyúrt és nyújtott, mézből, cukorszirupból és lisztből készített tésztát nyomkodták bele. Ezek az eszközök tehát kétféle technikával készülő, két különböző mézeskalács típus előállítását tették lehetővé. A lemezlapból összeillesztett szaggató keretek a leggyakrabban készült figurákat formázták meg: a kis és a nagy szívet, a lovacskát, a lovas huszárt, a babát és a kislányt. Ezek igen kedvelt formái voltak a mézeskalácsosoknak, s a vásárokon igen kelendőek voltak. A szívek elsősorban szerelemi ajándékként kerültek a megajándékozott leányokhoz. A lovacskát és a lovas huszárt a kisfiúk kapták azért, hogy erősek, huszárnak való gyerekek legyenek, a kislányt és a babát a kislányok kaphatták vásárfiaként.
    A fémből préselt negatív formák tulajdonképpen az egykor fából kifaragott, negatív vésetű faformák (vagy „ütőfák”) korszerű utódai voltak, hisz a 20. században az egykori ütőfák új generációi már sok esetben préselt lemezből készülhettek. Ezekből hagyományos és a hagyományos eltérő minták is előállíthatóak voltak: halat, kismalacot, tyúkot, medvét, nyuszit és hattyút formáznak.
    Bemutatónkkal a 20. század első felében az édesiparban a gyáriparral még versengő, de egyre inkább teret veszítő kisiparnak állítunk emléket.


 

Dr. Vadász István


Dombornyomatos márkajeles üvegek
 

    A Hónap Műtárgya sorozatban hét darab színes és színtelen, fúvott, dombornyomásos, márkajeles üvegpalackot mutatunk be. Ezek a tárgyak az 1980-as években kerültek a tiszafüredi Kiss Pál Múzeum gyűjteményébe.

    Az üvegpalackok közül 3 sörös, 2 ásványvizes és egy-egy dianás és szódás üveg. A több mint félliteres sörös palackok hasán dombornyomásos márkajelzéseket olvashatunk.
   
    Az egyik palackon ez áll: "Dreher Antal Sörfőzdéi Rt Kőbánya". Az üveg talpa fölött pedig ez olvasható: "Rubinstein Adolf Tiszafüred". Ismert, hogy a korábbi, idősebb Dreher Antal által alapított, majd fia által átvett kőbányai sörgyár 1907-ben vette fel a "Dreher Antal Sörfőzdéi Rt" nevet. Ebből arra következtethetünk, hogy ez a palack a nagyhírűvé váló sörfőzde egyik vidéki márkakereskedésének, a tiszafüredi Rubinstein Adolf-féle elosztó számára készült. Ez tehát egy fontos helyi ipartörténeti emlék is egyben.
   
    Egy másik sörös palack kiemelt kezdőbetűs, dombornyomásos felirata is figyelmet érdemel. Ez a Polgári Serfőző palackja volt, mely szintén Kőbányán, a Dreher-féle sörfőző szomszédságában működött és 1892-ben jött létre.
   
   A harmadik sörös palackon kilencven fokban elfordított, tehát függőleges állású felirat olvasható: "Fővárosi Sörfőző Rt Kőbányán". Ez is egy különleges betűképzésű felirat, mely az 1912-ben alapított sörfőzde palackja volt.

    A három, szépen formázott, egyedi megjelenésű, sötétzöld, világoszöld és barna sörös palack mellett egy egyliteres és egy másfél literes, csatos, sötétzöld üvegpalack is a vitrinbe került. Az egyliteres üvegpalack nyaka alatti dombornyomásos felirat arról tudósít, hogy ebben Kristály ásványvizet forgalmazták. A kétoldalt elhelyezett "Kristály" felirat között a koronás kiscímer dombornyomata látható. Az üveg csatja hiányzik, de ebben az üvegben eredetileg a budai Szent Lukács fürdő Kristály forrásának ásványvizét forgalmazták, 1905 óta. Ez kénsavas-magnéziumos keserűvíz volt.
    A másik ásványvizes palack másfél literes, nyaka alatt "Ilona" feliratokkal. A feliratokat két babérkoszorú tagolja. Az "Ilona" a városligeti gyógyforrás vize volt, melyet a meszes-kénes, meleg, artézi vizet adó forrásból nyerték és palackozták. 1888-tól kezdődően lett országszerte kedvelt ásványvíz.
    Egy kisebb, három deciliteres palackban sósborszeszt hoztak forgalomba. Felirata: "Diana sósborszesz franzbranntwein". Erényi Béla budapesti gyógyszerész készítménye volt. Ezen a néven 1907-1910 között, illetve 1910-től a Diana Kereskedelmi és Ipari Rt.-nél gyártottak sósborszeszt.
    Érdekes tárgya a kiállításnak egy kék színű, homokfúvásos savmaratással felvitt márkajelű szódás palack. Ezen az alábbi felirat olvasható: "Schwarcz Jenő szikvizgyára Tiszafüred". A krómozott nyomófejen egy újabb helytörténeti jellegű adat olvasható: "Szarka Gyula gyógyszerész Tiszafüred". Ez a gyógyszertár az 1910-es évek körül, a szikvízgyár pedig a két világháború között működött Tiszafüreden.
    Mindezek alapján elmondható, hogy a tárlaton bemutatásra kerülő üvegpalackok egy része országos vonatkozású, más része pedig helytörténeti jelentőségű ipartörténeti emlék.


 

Dr. Vadász István

 

Feltöltötte: Mattyasovszky Péterné