Nyitva tartás
Kiss Pál Múzeum

Nyitva tartás

Kiss Pál Múzeum

A Hónap Műtárgya
2010

Tiszafüredi stílusú tányérok Szűcs Imre műhelyéből
 

    A tiszafüredi Kiss Pál Múzeum igen gazdag kerámiagyűjteményéből néhány olyan tányért mutatunk  be, amelyek Szűcs Imre fazekasmester országszerte ismert műhelyében készültek. A hat tányér mindegyike a tiszafüredi fazekas hagyományok emlékét őrzi.
A tiszafüredi XIX. századi fazekas stílusra mindenek előtt a tányérok színe, formája és a díszítmények kompozíciós rendje utal. A formai és díszítménybeli hasonlóság ellenére mindegyik tányér egyedi. A tárgyak alap- és díszítő színeiben a zöld, a világos, az okkersárga és a sötétbarna/fekete jelenik meg.
    A tányérok szélét tekintve szembetűnő, hogy négy tányér ujjnyomásos, csipkézett szélű, a további két tányér széle tyúklábmintás, illetve hullámvonalas díszítésű. A tányér peremdíszítése is eltérő. Három tányér peremén a Tiszafüreden egykor igen jellemző, alapszíntől eltérő, holdas leöntés vagy holdazás különösen feltűnő. Két tányér peremdíszítését félkörívbe rendezett tyúklábszerű, illetve pontozásos minták adják, egy tányér peremzetén viszont háromszírmú virágokból, csíkozott kitöltésű levélzetből álló díszítmény fut körbe.
    A tányérok öbleinek díszítményei is igen jellegzetesek, hisz ezek a XIX. században Tiszafüreden írókával, illetve karcolással készültek. Több esetben a karcolt kontúrt írókázással töltötték ki. A bonyolultnak tűnő, szerkesztett, stilizált, nyolcszírmú virágminták inkább az 1870-es évekbeli füredi tányéröblök díszítményei közé tartoznak. A háromtöves vagy hármasvirágú minták a XIX. század középső harmadának kedvelt díszítményei voltak. A tányéröböl madárdíszítése más fazekas központokban is igen gyakori volt. Az ágon ülő madár többféle ábrázolását ismerjük, a csőrében virágágat tartó madármotívum azonban a legigényesebb megformálások közé tartozik. A zöld-fekete szín összeállítású díszítményekkel készült madaras tányér Szűcs Imre jellegzetes világa.
    A tányérok a fazekasműhely igen korai darabjai: az 1970-es években készültek. Abban az évtizedben, amikor Szűcs Imre Tiszafüreden megnyitotta műhelyét és elkötelezte magát a füredi fazekashagyományok megőrzésére és továbbörökítésére.


 

Dr. Vadász István


Tiszafürediek kárvallási jegyzéke 1849-ből
 

    A régi egyleti gyűjteményből származnak azok a dokumentumok, amelyek 1849 júliusának egyik eseményéhez, a cári orosz csapatok tiszafüredi tartózkodásához kapcsolódnak. A cári csapatok 1849. július 26-án, a Tiszán átkelve érkeztek a városba, és július 29-éig táboroztak itt. Átvonulásuk nyomát őrzik azok a kárvallási jegyzékek, felmérések, amelyek az esemé-nyek után mintegy két hónappal, az újra berendezkedő császári-királyi adminisztráció egyik rendelete alapján készültek.
A károkat váltóforintban tüntették fel.
    A rendelet értelmében személyenként, illetve háztartásonként írták össze az ingó- és ingatlan vagyonban, felszerelésekben, háztartási eszközökben esett károkat. Ez az összeírás egy részletes, tételes lista, melyen váltóforintban tüntették fel a károkat. A módosabb személyek kárairól külön jegyzék készült, melyeknek "előterjesztés" volt az elnevezése. Lipcsey Gedeon földbirtokos és neje, Lipcsey Antónia például 11 tételben sorolta fel az összesen 944 ezüst forintra rúgó kárt. Igen sokatmondó az egyik tétel, amely a károkozás körülményeit így jellemzi: "...a tiszt urak kivonulása utánn kilenczven szilva fáról gallyak lehasogatásával leszedett egész termés".
    Az előterjesztések, bevallások alapján készült egy összegző táblázat, amely végül három kategóriába sorolva, a tanúk nevének feltüntetésével véglegesítette a felmérést. Itt előbb az "erőszakkal elvitt élelmiszerek megbecsült kárát", majd az "erőszakkal elvitt szarvas- és egyéb marhák árát", végül a "házi bútorok, öltönyök és gazdászati készülékekben tett károkat" tüntetik fel.
Az összes kár 360 választójoggal rendelkező polgár jövedelmével volt egyenlő
    A véglegesített lajstrom alapján megtudjuk, hogy 517 személynek összesen több mint 90 ezer váltóforint kárt okoztak. Ez pengőforintban kifejezve mintegy 36.000 forint. Nem jelentéktelen összeg. Ha a korabeli választójogról, illetve a nemzeti őrsereg állításáról szóló törvényeket nézzük, akkor azt látjuk, hogy 100 pengőforintnyi éves jövedelemhez kötötték a választójogi, illetve nemzetőri illetékesség határát. Tehát a tiszafüredieket ért kár körülbelül 360 olyan polgár éves tiszta jövedelmével volt egyenlő, akik választójoggal rendelkezhettek, illetve a nemzetőrség összeírásánál számításba jöhettek.
    A városban 1848 nyarán 325-330 nemzetőrt írtak össze, tehát a számításba vehető polgárok egy évi jövedelmétől nagyobb volt az a kártétel, amelyet 1849 júliusának végén, a Füreden átvonuló több mint 60.000 orosz katona okozott.


 

Dr. Vadász István


Dísztörülközők a múzeum gyűjteményéből
 

A bemutatásra kerülő három dísztörülköző Tiszafüred környékének keresztszemes vászonhímzéseit, illetve hímzéskultúráját reprezentálja. Ezek házi készítésű, női hímzéssel díszített vászonneműk. Készítésük jellegéből adódóan vásárra nem kerültek: házi, családon belüli használatra szánták. Lakásdíszítő textíliák, így készítésükre, díszítésükre több figyelmet fordítottak.
Gyűjteményünkben dísztörülköző néven szerepel az a két, gazdagon díszített, pamuthímzéses textília, amelyet hosszú, keskeny kendervászonra hímeztek, piros-fekete pamutfonallal. Tényleges használatban egyik sem volt. Valójában nem is dísztörülközők lehettek ezek, hanem rúdra való kendők. A két textílián hímzett, álló díszítmények láthatók. A minta minden esetben az anyag azonos oldalán, a kendő gazdagon rojtozott két végéhez közel található. Az egyik tárgyon ciprusfa, a másikon három-három, leveles rózsa alkotja a hímzett díszítést. Mindkét darab a 19. század utolsó harmadában készült, módosabb háztartásokban. Ez a két textília azt az időszakot idézi, amikor időigényes, nagy türelmet igénylő, szín- és formagazdag, archaikusabb díszítmények jellemezték a hímzéskultúrát környékünkön is.
Az I. világháborút követően a vászonhímzésben az egyszerűbb, keskenyebb, egy- vagy kétsoros minták váltak általánosabbá. A keresztszemes hímzés kivitelezése is egyszerűsödik. Elterjedtebbé válik a geometrikus mintasor, a tulajdonos monogramja mellett megjelenik a "Jóregelt" felirat. A harmadik dísztörülköző ebbe a körbe tartozik. Vélhetően az 1910-es években készült, díszítményeit meggypiros-kék pamutfonallal hímezték, és mindkét végét gazdagon rojtozták. Az SzI monogram a készítőre, Szabó Irmára utal.


 

Dr. Vadász István


Mángorlók a múzeum gyűjteményéből
 

Kiállításunkon 4 db mángorlót mutatunk be. Az egykor fontos háztartási eszközök közül kettő Tiszafüreden, kettő pedig Tiszaszőlősön volt használatban.
A mintegy 60–70 cm hosszú, 10–15 cm széles, téglalap alakú, kemény fából faragott eszközök alsó végén rövid nyéllel végződnek. Alsó lapjuk bordázott, felső lapjuk véséssel, ékrovással, díszített.
Vélhetően legrégibb az a mángorló, amelyet felső lapján a nyél fölött két, mélyített technikával faragott rozetta díszít. Ezt menyasszonyának készítette egykori tulajdonosa, még a XIX. század végén. A másik darab felső lapjára vésett RM monogram és az 1906-os évszám került. Készítőjét nem ismerjük.
A Tiszaszőlősről gyűjtött másik két mángorló gazdagabb díszítésével tűnik ki. Az adatközlés szerint az egyiket 1870 körül készítették. Ennek felső lapján a síkból kiemelkedő fogó két kézzel történő munkavégzést tett lehetővé. Ez a felső lap egyébként szépen díszített: a fő motívumot egy hatágú rozetta alkotja, amelyből felfelé hétágú, lefelé háromágú, virágban végződő díszítmény látható.
Igen érdekes a másik tiszaszőlősi mángorló is, mely 1882 körül készülhetett. A díszítmények a felső lap két végén vannak elhelyezve. Az egyik végén egy ékrovásos technikával kivitelezett nőábrázolás látható, melynek néhány részlete karcolással van kiegészítve. A felső lap további részét vésett virágábrázolás és monogram díszíti.


 


 

Dr. Vadász István


Mamutfogak a múzeum gyűjteményéből
 

A gyapjas mamut (tudományos nevén: Mammuthus primigenius) ma már kihalt, növényevő emlős volt. Hosszú, sűrű sötét-fekete szőrzete és bundája, hosszú, kanyarodó agyar-párja, zsíros púpja, hosszú ormánya és hatalmas füle volt. Ázsia, Európa és Észak-Amerika tundráin élt a pleisztocéntől a korai holocén időszakig (10.000 évvel ezelőttig). Közeli rokonságban van a mai modern indiai elefántokkal. A mintegy 3,5 méter hosszú és hátmagasságát tekintve 2,9 méternyi állat hozzávetőlegesen 2,75-3 tonnányi (2750-3000 kg) volt. Az agyarait védekezésre, fajon belüli előnyszerzésre, a jégkorszakokban a hó alatti fű és egyéb élelem előásására használta.
A mamut fogazata feltűnően különbözött más elefántfélék fogazatától. Ellentétben a közeli rokonaival a mamut fűevő. Legelésző volt, így fogazata - a mai lovakéhoz hasonló - többszörösen összehajtott, ráncos felületű volt, felületén függőlegesen futó fogzománcozással. A mamutfogak nagyon érdekesek, mivel elárulják az állat életkorát és fajtáját. A négy, alul és felül 2-2, cipődoboz formájú, funkcióhoz alkalmazkodó fogával a szájüregében a mamut hozzávetőlegesen 700 font (=317,5 kg) növényzetet rágcsált el naponta. Az évek folyamán a fogak kopni kezdtek és darabokra töredeztek. A kopott fogak mögött, mindkét állkapocsban, a koponyában új fogak alakultak ki. Lassan fejlődve az új fogak fokozatosan kinyomták a régi fogsorozatot. Egy futószalag előrehaladására emlékeztetően az új fogak a régiek helyébe kerültek. Az elefánthoz hasonlóan, a mamut is 6 fogsorozatot növesztett élete során.
Ötéves korára a mamut már a harmadik készlet fogazatra is szert tett. A zápfog negyedig készlete tizenhárom éves korára, az ötödik készlete 27 éves korára fejlődött ki. Az utolsó fogazat-készlet akkor fejlődött ki, amikor a mamut megközelítőleg 43 éves volt. Ennek megfelelően, ha a mamut utolsó fogkészlete is kihullott, az állat elpusztult, mivel elvesztette a táplálkozási képességét. Az átlagos élettartama a mamutnak tehát 60-80 év volt.
Múzeumunk gyűjteményében tíz darab mamutfog található. Az itt bemutatott, alsó állkapocsdarabbal együtt előkerült mamutfogdarab tiszadorogmai lelet, 1902-ből. A másik fogtöredék szintén a Tisza medréből, a folyó Tiszabura és Örvény közötti szakaszáról került elő, valamikor 1878 és 1902 között.


 

Dr. Vadász István


Ifjú Nagy Mihály datálatlan butykoskorsója
 

A most bemutatásra kerülő butykoskorsó két éve, a tiszafüredi Monoki család adományaként került múzeumunk gyűjteményébe.
A formai jegyek, díszítményelemek alapján úgy tűnik, hogy a butykoskorsó K. Nagy Mihály (vagy ifjú Nagy Mihály: 1821-1855) műhelyében készülhetett. Egyik ilyen ismertetőjegy a gránátalma virágmotívum, amely miskolci fazekasműhelyből kerülhetett vidékünkre. Az edény hasán körbefutó ujjnyomásos, egysoros, rátétes abroncs, illetve a butykoskorsó nyakán lévő függőleges minta szintén ifjú Nagy Mihály munkáját sejteti, mivel a füredi fazekasok közül ezt a megoldást csak ő alkalmazta.  A szép, hasas, kerekded forma is miskolci műhelyek hatására utal.
A nagyalakú butykoskorsó 38 cm magas. Legszélesebb átmérője a hasánál 26 cm, a talpátmérő 15 cm. Az okkersárga alapú edény ujjnyomásos abroncsa vörös és barna színezésű. Fölötte barna hullámvonalon vöröses levelek és zöld indák között, barnával előrajzolt vörös-zöld, barna-vörös virágok és gránátalmák láthatók. Az abroncs alatt zöld és vörös hullámvonalak futnak körbe, melyeket többszörös barna csík választ el egymástól.
A tárgy egyediségét még a nem eléggé sikeres pirosas szín is jelzi. Ez itt rózsaszínhez hasonló, mely komoly égetési hibára utal. Ez is ifjú Nagy Mihály műhelyével hozható összefüggésbe, hisz Füvessy Anikó kutatásai is megerősítették, hogy a fiatalon elhunyt füredi fazekasmester számára a piros szín égetése problémát jelentett.
A butykoskorsót talán a Monoki vagy a Marhás család valamelyik tagja kaphatta, hisz a szomszédságban élt a Katona Nagy fazekas család több generációja is. Az adatközlés szerint vizet is hordtak benne, hisz a füredi határba, 17 km-re kivitt ivóvizet a korsó hidegen tartotta. Később olajtárolásra használták, s ettől szennyezettebb és nehezebb lett.
Előkerülése azt is jelzi, hogy mindig lehet számítani újabb füredi edények felbukkanására. Ez a butykoskorsó kiemelkedő tárgyi emléke a XIX. század közepére kialakuló füredi fazekasságnak, bár alapvetően nem jelentett változást az eddigi kutatási eredményekben.


 

Dr. Vadász István


Hortobágyi karikásostor
 

A múzeum néprajzi gyűjteményéből három karikásostort állítunk ki. A pásztorok által használt rövid nyelű eszközt nevezik így, mert az ostort forgó karika közbeiktatásával erősítik a nyélhez. A karikást leginkább a csikósok használják, mesterségünk jelvénye, címere, de más pásztorok is alkalmazzák. A karikást faragással, szíjfonatokkal, sallangokkal, más néven pillangókkal díszítették.
A karikás több részből tevődik össze. Az egyik része a nyél, amely gyümölcsfából készül. A nyélhez erősített szíjkötés neve: a telek. A karikás derekát 6, 8, vagy 12 vékony szíjból, ágból fonja a pásztor.  Az ehhez csatlakozó csapó egyes szíjból áll, a csapó végére kerül a sudár, ami cserdítéskor a durranó hangot adja. Ennek oka, hogy az ostor végén lévő sudár 330m/s, a hangsebesség fölé gyorsul, így egy hangrobbanás keletkezik. Tereléskor elsősorban hangját használták, nem a jószág megütése volt célja.
Az itt látható ostorok nyelei is gyümölcsfából, leginkább szilvafából készültek. A két szélső karikás közül az egyiknél a nyél alsó része ötszögletű, a másiknál kerek. A nyeleken a díszítés egyforma szarubetétes: kutya, ház, gémeskút, virágcserépben virág, kés, pipa, villa, csizma, és madár. A nyeleket piros, fekete, fehér, barna, sallanggal, azaz pillangóval díszítik. Az ostort forgó szíjkarikával erősítették a nyélhez. A karikás derekán nyolc vékony szálból fonatot készítettek. Az ostor végén egy szálból a csapó, és ennek végén a sudár. A karikást Barta István készítette 1974-ben.
A középső karikás nyele is szilvafából készült. Négyszögletű, réz és szarubetétes.  Az ostort a nyélhez bőrrel kötötték. Fehér, fekete, barna sallangokkal azaz pillangókkal díszítették. Az ostor végén a csapó, és annak végén a sudár. A karikás készítője Hegedűs Sándor csikós volt. 1970 körül készítette és 1992-ig használta.


A restaurált Folkusházy nemesi címerlevél
 

A Kiss Pál Múzeumban őrzött 69. 57. 1. leltári számú, 46 x 64 cm-es méretű irat a folkusfalvasi Folkusházy család címeres levele.
A folkusfalvi vagy foklusfalvasi Folkusházy család a Felvidékről származik, és a XVII. században, a török utáni évtizedekben széledt szét az országban. A család képviselői így kerültek Komárom, Heves, Békés, Pest vármegyékbe. Tiszafüreden az 1830-as és az 1840-es években éltek Folkusházyak: a 45 éves haszonbérlő Folkusházy András 1848-ban nemzetőr is volt. A címerlevelet 1877-ben vagy 1878-ban adományozta a „család egy tagja” a Tiszafüred Vidéki Régészeti Egyletnek.
A pergamenhez hasonló finomságú oklevél valójában úgynevezett Whatman papírra van rajzolva. Ez a papírféleség az 1700-as évek legvégének találmánya volt, és a merített papír „ősének” tekinthető. A felfedezés idején Nyugat-Európában és Észak-Amerikában igen kedvelt papír volt: Napóleon például igen gyakran írta leveleit ilyen papírra. Ezen az okmányon is szépen látható az angliai papírmalom vízjele (J. Whatman). A Nemzeti Kulturális Alapprogram 2008. évi támogatása tette lehetővé, hogy ezt az értékes dokumentumot restaurálva kiállítsuk.
A címeres levél felirata a következő: „Nemes és Nemzetes folkusfalvásy Folkusházy Pál és Nemes Nemzetes folkusfalvásy.


 

Dr. Vadász István


Bélyegjeles téglák a múzeum gyűjteményéből III.
 

Az elmúlt évek bemutatóit folytatva most 5 falazótéglát állítottunk ki a tiszafüredi múzeum gyűjteményébe került bélyeges téglák közül. Ezek legfeltűnőbb vonása, hogy felületükön betűk, egyéb jelek láthatók, melyek a tulajdonos azonosításra, az elszámolás segédleteként vagy minőségjelként szolgáltak.
A téglabélyeg kivitelezése önmagában is érdekes. Az eddigi kutatások szerint bizonyos jelek (pl. szív, kulcs, csillag) használata akár 16-17. századi gyártást is jelenthet. A 17. és a 18. században évszám és monogram alkotta a téglabélyeget, a 18. század közepétől csak évszám, később csak monogram jelölte az egyes darabokat.
A tégla-bélyegek a 19. századig a kézi és a gépi gyártású üzemekben domború kiképzésűek voltak. A fa téglaforma aljába vésett negatívot kitöltő agyag rajzolta ki a mintát. A kiállított öt téglából négy ebbe a csoportba tartozik. Az "MS", az "AI", az "FV" monogrammal ellátott, továbbá az "MB 1825" feliratú bélyegzett tégla tartozik ide. A 19. században jelentek meg a forma aljára szögezett fémbélyegzők, amelyek az agyagba benyomódva adták a jelet. Ilyen az "KB" jelű tégla.
A téglák hossza, szélessége, magassága is változó volt. Ez egyben korszakjelző is, hisz a korábbi téglák magassága az 5 cm-t nem haladta meg. A kiállított téglák közül az "FV" és az "MS" jelű magassága 5,0-5,3 cm körüli. Az "AI" és a "KB" monogramú tégla magassága 6,5-7,0 cm. A téglák hossza 30 cm, szélessége 15 cm. Kivéve az MB 1825" jelű téglát, mivel ez egy kör alakú oszlop építéséhez használt félkör alakú, idomtégla.
A készítés helyéről, illetve a téglaégetők tulajdonosairól eddig még hiányosak az ismereteink. A jelek azonosítása tehát még további feladatot jelent. A téglák Tiszafüred és Tiszaszőlős belterületéről kerültek elő.


 

Dr. Vadász István


Régi bankjegyek: a Pengő II.
 

Kiállításunkon 17 db, a Vöröshadsereg parancsnoksága által kiadott bankjegyet mutatunk be. Ezeket az úgynevezett "hadipengőket" akkor vezették be, amikor a II. világháborús harcok során a Szovjetunió Vöröshadserege elérte hazánk mai területét, és a Magyar Nemzeti Bank által kibocsájtott pengők az ország középső és nyugati részén, a magyar és a német csapatok által birtokolt területek hivatalos fizetőeszközeivé váltak. Ez az időszak 1944 szeptemberé-nek végétől számítható.
Az itt bemutatott bankjegyek forgalomba kerüléséről körülbelül 1944 októberének végén értesült a szovjet csapatok ellenőrzése alá került területek (a mai Bács-Kiskun megye, Csongrád, Békés, Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok megyék) lakossága. A bankjegyeket 1, 2, 5, 10, 20, 50, 100 és 1000 pengős címletben adták ki, de a nyolc címletben megjelentetett fizetőeszközök pontos megjelenési helyéről (helyeiről) még ellent-mondásosak az ismereteink. A 17 bemutatott hadipengő között hatféle címlet: 1-1 db 1, 50 és 100 pengős, 2 db 2 pengős, 5 db 5 pengős és 7 db 20 pengős található. A bankjegyeket viszonylag jó minőségű papírra, de gyenge ofszet technikával nyomták. A bankjegyek mindkét oldalán szöveg található, kép, ábrázolás azonban nincs. A nyomatok egyszínűek, egyszerű kivitelűek. A pénzjegyek első oldalán minden címletnél feltüntették, hogy a kiadó "A Vöröshadsereg parancsnoksága". Az első oldalon szerepelt minden esetben az elfogadásra való kötelezettség, illetve az is, hogy "Hamisítása haditörvények szerint büntettetik".
A fehéres, vízszintes és függőleges hullámos vonalakkal előállított alapnyomatokon az egyes címletek bankjegyképe eltérő színű. Az 1 pengős kék, a 2 pengős kékeszöld, az 5 pengős lila. A kiállított 1 pengőn sorozatszám és betűjelzés is található, amely ennek a címletnek nem volt általánosan jellemzője. A 2 és 5 pengősökön nem volt betűjel vagy sorozatszám. A kisebb címletű bankjegyek mérete 135-140 mm x 65-70 mm közötti.
A 20 pengős szürke, az 50 pengős zöldes, a 100 pengős barna volt. Ezek a nagyobb címletű bankjegyek betűjellel és sorozatszámmal voltak ellátva. Ezeknek a nagyobb címletű bankjegyeknek a mérete 169-187 mm x 82-99 mm között váltakozott. A bankjegyek első és hátsó oldalának rajzolata általában megjelenésében és méretében is eltérő volt. Különösen a rajzolatok méretbeli eltérései utalnak arra, hogy a fizetőeszközök előállítására aránylag egyszerűbb eszközöket vettek igénybe. A kisebb címletű fizetőeszközök mindkét oldala roppant egyszerű megjelenésű, az 50 pengős hátsó oldalának rajza pedig kis méretével tűnik ki a sorozatból.
Ezek a bankjegyek csak nehezen elfogadott fizetőeszközök voltak, hisz egy idegen hatalom kezdeményezte kiadásukat, amely az 1945. január 21-i, szovjet-magyar fegyverszüneti egyezmény értelmében egyébként is ideiglenes jellegű volt. A bankjegyek megjelenésekor még nem volt az országban infláció, bár az árufedezet nélkül kezdett bankjegykibocsájtás hozzájárult a későbbi rekordméretű hazai pénzromláshoz. Az itt kiállított, 1944 végén kiadott bankjegyek összege összesen 320 pengő. Ez 1945 első napjaiban két községi elöljárósági irodai alkalmazott havi munkabérét is alig érte el.


 

Dr. Vadász István
 

Feltöltötte: Mattyasovszky Péterné