Nyitva tartás
Kiss Pál Múzeum

Nyitva tartás

Kiss Pál Múzeum

A Hónap Műtárgya
2012

2012.02.01. - 2012.02.29.
 

Nagyidai Neischel Lajos postabélyeg- és könyvborító tervei 1945-ből


Kiállításunkon egy budapesti születésű, de felesége révén egykor Tiszafüredhez is kötődő grafikus-festőművész, Nagyidai Neischel Lajos (1901-1972) öt akvarelljét mutatjuk be.
   Neischel Lajos 1901-ben, Budapest egyik külső kerületében, a Vizafogó nevű, Váci út melletti „proletár-negyedben” született. Édesanyja és anyai nagyanyja nevelte. Rajzkészsége már elemi iskolás korában feltűnt, később gimnáziumban tanult. A humán tudományok iránti érdeklődése az egyetemre irányította, ám mégis inkább a képzőművészet felé fordult. Fiatal felnőttként az Iparművészeti Főiskola esti tagozatán a grafika mesterfogásait sajátította el.
Kezdetben műkereskedőknek dolgozott, ám az 1930-as években más munka után nézett. Az 1940-es évek elejére közelebb került a szakszervezeti mozgalomhoz, a baloldali képzőművészek különböző csoportosulásaihoz. A II. világháború után mégsem jött el számára a remélt új világ. Lakásukat találat érte, az újjáépítéskor balesetet szenvedett, később Tiszafüreden élt felesége rokonságánál. Az 1950-es évek elején az Ózdi Kohászati Üzemekben kalkulátor, majd újabb betegsége után a Kelet-bükki Erdőgazdaság dolgozója lett. Élete legszebb munkáit ekkor rajzolta-festette, bár nem sikerült beilleszkednie a miskolci művészeti életbe.
   
    Munkássága során arra törekedett, hogy a dekoratív jellegű kompozíció és a formák tisztelete mellett alkotásaiban a kontúrok, a kontrasztok és a vonalak is hangsúlyt kapjanak. Ezzel is érzékeltetve a harmónia iránti vágyát. Saját bevallása szerint egész életében a tehetség, az elhivatottság, az érvényesülés és a XX. században oly gyakran változó társadalmi-politikai környezet sokpólusú rendszerében őrlődött. 1972-ben, Miskolcon hunyt el.  
Nagyidai Neischel fordulatos életének egyik reményteljes állomásához köthetők a most bemutatott alkotások. Mindegyik 1945 közepén, a háború utáni újrakezdés, az újjáépítés idején, ám egyben budapesti tartózkodásának utolsó hónapjaiban született. Akkor, amikor Neischel – a felesége, Nagy Ida iránti tiszteletből immár Nagyidai Neischel – felvételt nyert a Magyar Iparművészek Szabad Szakszervezetének grafikai tagozatába, 1945 szeptemberében.
 
    A három bélyegterv szigorú kompozíciós rendet követő, akvarell technikával készült alkotás. Minden bizonnyal a Magyar Posta újjáépítési bélyegsorozatának pályázatához kapcsolódott, melyet végül nem ez a munka nyert el. A „Morotva” jeligéjű pályázat egy 40, egy 80 és egy 200 pengős bélyegtervet tartalmazott. Mindhárom műnél sötét, fekete keret szegélyezi a bélyegképet. A fő motívumot két esetben egy-egy újjáépítési jelenet, a harmadik bélyegnél pedig az újjáéledést jelentő női alak képezi. A 40 és a 200 pengős bélyegen a pusztulás és a megújulás ellentétét jól erősíti fel a fekete-fehér színhasználat és az előtér-háttér kompozíciós rend. A 80 pengős bélyeg főalakja, a képsíkban mozgó, részben profilban, részben szemből ábrázolt nőalak ugyanakkor az ókori egyiptomi művészet emlékét idézi. Mindhárom bélyegterv feliratozása, keretezése igen szigorú, vonal-centrikus látásmódra vall. Ez Nagyidai Neischel mesterségbeli tudásának legerőteljesebb megnyilvánulása.


    A két könyvborító terv a bélyegtervektől részben eltérő, szintén akvarell technikával készült alkotás. A szűkebben vett grafikai hatást annyiban múlják felül, hogy itt a türkizkék-arany, illetve a kék-ezüst színek uralják a felületeket és a fehér csak alárendelt szerepet játszik. A választott jelképrendszer viszont erős érzelmi és tartalmi utalásokat hordoz. Szent Ferenc intelmei esetében az ünnepélyesség főleg a betűválasztásban és a felirat-elhelyezésben szembetűnő. Upton Sinclair regényének címlapja az Új Világ felé lépdelő, reménykedő apa és fia alakját ábrázolja, bár az itt jelzett „Jövendő” című munkát nem tudtuk azonosítani.  
    Nagyidai Neischel Lajos most bemutatott öt alkotása - további több mint 50 más képpel együtt - a művész hagyatékaként került gyűjteményünkbe.

 


 

Dr. Vadász István


2012.03.01 - 2012.03.31

Kossuth Lajos tajtékpipája 1849-ből

 

2011 őszén egy tajtékpipát helyezett letétbe gyűjteményünkbe a Lipcsey család egyik tagja; azzal a céllal, hogy ez a darab része lesz egy családtörténeti bemutatónak.
    A tulajdonos szerint a pipa egyik felmenője, bilkei Lipcsey Imre (1811-1872) tulajdona volt. Nemes bilkei Lipcsey Imre építtette a Lipcsey-kúriát (ma a Kiss Pál Múzeum épülete), melynek szalonjában vagy ebédlőjében volt elhelyezve a pipa. Lipcsey Imre 1849 tavaszán kormánybiztos helyettes volt és kúriájában többször is vendégül látta Kossuth Lajost. A családi hagyomány úgy tartja, hogy házigazda a vendéglátás során ezzel a pipával kínálta meg az OHB elnökét. Erre többször is lehetősége kínálkozott. Kossuth ugyanis négy alkalommal is járt Füreden, 1849 februárjában, márciusában és áprilisában.

    A kiállított műtárgy egy tajtékkőből készített, hengeres formájú, kosaránál kissé kiszélesedő, sárgás-világosbarnára szívott pipa, hosszú pipaszárral. A pipafej mindkét vége karimássá kiszélesedik, a karcsú, hosszú nyakrész magasra ível, karimája alatt 3 cm-re keskeny pálcatag övezi. Kosarának közepén kissé megkopott, lapos faragású koronás magyar királyi címer, melyhez mindkét oldalon szárnyak kapcsolódnak. A címer pajzsa ovális, melyet szalagszerű díszkeret ékesít.

    A pipa szájnyílása körül ezüst borítás, benne beütve egyik oldalon "PAG" ötvösjegy, a másik oldalon nehezen olvasható gótbetűs jel. Talán az egyik betű "W" vagy "M", a másik "J". A szájnyílást zsanérosan nyitható, lapos, gerezdelt, áttört ezüst kupak fedi. A szárnyílás ezüsttel peremezett és fedett, a pipaszár részére meghosszabbított fémnyílás emelkedik ki. A gyöngysor motívumos peremen egy kis karika van, amelyhez zsinórral volt hozzákötve a pipaszár. A pipafej magassága 11 cm, a lapos tetővel 11,5 cm. A pipafej szájnyílásának az átmérője 6 cm. Az enyhe ívelésű, világos színű, közelebbről nem ismert fából készült pipaszár 63 cm hosszú, átmérője 1,3 cm, végén 4,5 cm hosszú szaruból készült szopóka van. A pipaszár szopóka alatti végén szögletes keretben a szárba gravírozva: "Schreiber János Komáromban".


 


 

Dr. Vadász István

 


2012.04.01- 2012.04.30

A tiszafüredi régészeti egylet díszoklevelei 1879-ből

 

    Ebben az évben van a 135. évfordulója annak, hogy 1877. április 22-én megalakult a Tiszafüred-vidéki Régészeti Egylet, amely hazánk egyik legrégibb vidéki muzeális jellegű gyűjteményét gondozta. Már az alakulás évét követően több mint 100 tagja volt az egyletnek, köztük számos olyan ember, aki a korabeli hazai tudományos élet fontos szereplője volt. Részükre hozták létre a tiszteletbeli tag státuszt, melyet díszoklevéllel tanúsítottak. 1878-ban 34 tiszteletbeli tagot választottak.
    Gyűjteményünkben megmaradtak azok a kísérőlevelek, amelyek tudatták az érintettekkel a tiszteletbeli cím adományozásának tényét. Az egyik kézírás Tariczky Endre római katolikus plébános, egyleti titkár nyersfogalmazványa. A másik, díszesebb írás a tényleges kísérőlevél, melyet Milesz Béla református tanító, múzeumi őr készített. A két dokumentum csak annyiban különbözik egymástól, hogy a nyersfogalmazványon a tiszteletbeli tag nevét és címét is feltüntették.

 
 

A szépen formált betűkkel írt végleges kísérőlevél az alábbi szöveget tartalmazza:

„Tekintetes Tudor és Tanár Úr! Ősrégi telepekkel gazdagon ellátott vidékünk számos taggal bíró régészeti egylete, jól tudván azt, hogy Tekintetességed a culturalis előhaladás egy mozzanatát tevő eme tudományszak művelésében jelentékeny részt vesz, alapszabályai 6-dik czikkelye értelmében a Tekintetes urat 1878. október hó 13-án tartott közgyűlésében tiszteletbeli tagjául választotta. Midőn egyletünk ez önzéstelen tisztelete jeléül az idezárt díszoklevelet kűldjük, vagyunk a Tekintetes Urnak kiváló tisztelettel, Tisza-Füreden, 1879. október 28.”

A névre szóló díszoklevél nagyméretű, 63x45 cm-es keménypapírra került. Az oklevél díszes, egyedi, a Tiszafüred-vidéki Régészeti Egylet nevét is tartalmazó, kitölthető lapját Kellner Jenő budapesti nyomdájában nyomtatták. Ebbe írták be kézírással a vonatkozó szöveget. Az oklevelet az egylet viaszpecsétjével is ellátták, egyik oldalon Balogh István egyleti elnök (aki egyben Tiszafüred főbírája is volt), a másik oldalon Tariczky Endre, az egyleti titkára írta alá.
 
    A korabeli események dokumentumai alapján az alábbi módon történhetett a tiszteletbeli cím adományozása. 1878. október 13-án a régészeti egylet közgyűlése 34 személynek ítélte meg a tiszteletbeli tagsági címet. Ezt követően megrendelték a díszes oklevelet, melyet majdnem egy esztendővel később, 1879. szeptember 1-jén állítottak ki. 34 ilyen oklevelet készítettek elő átnyújtásra. Ezután Tariczky Endre elkészítette a kísérőlevelek személyre szólóan megcímzett, de többnyire azonos szöveget tartalmazó nyersfogalmazványát. Ezt a múzeumőr, Milesz Béla másolta le. Ezután postázhatták az oklevelet és a kísérőlevelet. Úgy tűnik, mindössze két díszoklevél postázása maradhatott el. Ebből az egyik, a Dr. Szabó József budapesti egyetemi tanárnak szóló oklevél és annak dokumentációja megmaradt. Ezt tudjuk most, az egylet alakulásának 135. évfordulóján bemutatni.

 


 

Dr. Vadász István

 

2012.05.01 - 2012.05.31.

Jelvények, kitűzők az úttörőmozgalomból
 

    2005-ben egy hajdani úttörővezető úttörőmozgalmi emlékeket adományozott múzeumunknak. A gazdag gyűjtemény-együttesből most több mint 70 úttörőjelvényt mutatunk be. Többségük zománcfestéssel vagy olajfestéssel kivitelezett, nikkelezéssel vagy sárgarezezéssel felületkezelt fémkitűző. Ezek egy részén a kitűzőn megjelenített jelképek, alakok megformálásakor domborműves megoldást alkalmaztak. A jelvények másik része fém- vagy műanyag-alapú, matricázott kitűző. Ezekre általában aprólékos, szépen kivitelezett rajzolatú grafikák vannak ragasztva.
 

                                                                     
A kitűzők keletkezési ideje az 1960-as évek végére, illetve az 1970-es évek elejére tehető. A pártállam idején, a szocialista társadalmi-politikai rendszerhez kötődő gyermekszervezetben voltak használatosak. Ettől az időszaktól viselték ezeket a jelvényeket.
    A kiállított kitűzőket négy csoportba oszthatjuk. Egyrészt megismerhetjük a különböző szakpróbák jelvényeit. Az úttörőmozgalomban a szakpróbák rendszere jelentette a tehetség-gondozást. Ezt szolgálta a Tudományos-technikai Úttörőszemlék sorozata is, amely szaktárgyi vetélkedő volt.
A kitűzők másik csoportja különböző évfordulókhoz köthető. Ilyen volt a Forradalmi Ifjúsági Napok alkalmából készített jelvénysorozat, mely minden évben eltérő volt.  1969-től ugyanis az 1848. március 15-ei forradalom szerepét úgy próbálták értelmezni, hogy ez a „három tavasz” (1848. március 15., 1919. március 21. és 1945. április 4.) egymásra épülő ünneplésének kezdete.

 
 

    A harmadik csoportba az úttörőmozgalom találkozóival kapcsolatos jelvények tartoznak. Ilyen jelvények készültek a különböző mozgalmi évfordulókhoz vagy helyszínekhez. Egy-egy ilyen alkalomhoz különböző szintű úttörő-találkozók kapcsolódtak. Az évtizedek során járási, megyei és országos szintű rendezvényeket tartottak.
A jelvények negyedik csoportját az úttörőgárda kitűzői alkotják. Négyféle ilyen jelvényünk van: honvéd, közlekedési, egészségőr és munkásőr kitűző.
Ismeretes, hogy a rendszerváltozással párhuzamosan az általános iskolákban addig kötelező, pártállami kötődésű úttörőmozgalom is megszűnt. A kiállított apró tárgyak így egy meghaladott korszak emlékeiként kerültek be gyűjteményünkbe.

 


 

Dr. Vadász István


Óriásszarvas csontleletek a régi egyleti gyűjteményből

 

A régi egyleti gyűjteményből 12 darab óriásszarvas csontlelet maradt meg. Ezek közül mutatunk most be két darabot. Az egyik egy teljes koponya, a másik egy viszonylag nagyobb agancsdarab. Mindkét lelet az 1890-es években került elő, a Tisza medréből, a késő-pleisztocén idejéből. Feltételezéseink szerint ezek a leletek mintegy 11.000-15.000 esztendősek lehetnek.


 

Ennek a szarvasfajnak a hímjei 800 kg-osra is megnőttek. Esetenként 40-50 kilós agancsokat hordtak, amelyek fesztávolsága az 5 métert is elérhette, de a 3,5-4 méter körül fesztávolságú agancs szinte átlagosnak volt mondható. A most kiállított koponyán az agancs-csonkok is láthatóak. A koponyacsont agyi részét, illetve a gerinchez csatlakozó nyaki részét is tartalmazó agancsdarab viszont csak egy csonk.  A bemutatott csonk agancstőtől számított hossza az egyik oldalon 48 centiméter, a másikon 55 centiméter. Az agancstőből induló első veszélyes, hegyes agancságak letörtek, a hosszabb oldalon viszont a második hegyes agancság jobban látható. Ezen maradványok méreteiből arra következtethetünk, hogy ennek a példánynak hatalmas agancsa lehetett: a fesztávolság talán a 4 métert is megközelíthette.


                                                                                  

Az óriásszarvast (tudományos nevén Megaloceros giganteus) angolul ír jávorszarvasnak (Irish elk) is nevezik, mivel korábban ennek az állatnak a csontjai főleg írországi lápokból kerültek elő. Az óriásszarvas a pleisztocén során, mintegy 400.000 évvel ezelőtt jelent meg Eurázsiánk a Bajkál-tótól Írországig húzódó részén, illetve Észak-Afrikában. Az utolsó jégkorszak végén (10.000-11.000 éve) tűnt el, bár a legkésőbbi lelet korát újabban 7700 évre teszik.
A sztyeppéken és erdős sztyeppéken élt, és fűfélékkel, valamint fiatal fák és bokrok hajtásaival táplálkozott. Maradványainak időbeli és térbeli elterjedése arra utal, hogy nem lehetett igazán érzékeny a hőmérséklet változására. Valószínűleg nem az ember vadászatának pusztítása vagy az éghajlat felmelegedése, hanem az emiatt bekövetkező vegetációváltozás miatt halt ki mintegy 7700 évvel ezelőtt.

 

Dr. Vadász István

 


A tiszafüredi gimnázium diáksapkái
 

Az iskolák nevelési rendszerében mindig is nagy szerepe volt azoknak a hagyományoknak, melyeket az intézmények tanárai és diákjai évről évre, nemzedékről nemzedékre igyekeztek ápolni. Ezek a hagyományok követelményekben, szokásokban vagy tárgyi emlékekben nyilvánultak meg, melyek tükrözték az iskola szellemiségét. Mindezt jól szolgálta az iskola nevének, névadójának kiválasztása vagy az iskolai jelképek rendszerének kialakítása (zászló, egyenruha, stb.). Ez hazánkban a két világháború között vált általánossá.

Az 1951 szeptemberében egy osztállyal induló tiszafüredi állami gimnázium is hasonló utat tett meg. Kezdetben a középiskola egyetlen osztálya csak az általános iskola keretében működött. Az 1952/53-as tanévtől kezdve az iskola neve már Állami Kossuth Lajos Általános Gimnázium lett. Bár még ekkor is csak évfolyamonként 1-1 osztály indult, de talán ettől az időszaktól vezethették be az iskola tanulói által viselt diáksapkát.

Egy visszaemlékezés szerint az első diáksapkát az 1954/55-ös tanévben már viselték, 1955 őszéről pedig már fényképünk is van erről a sapkáról. Ez a diáksapka azonban nem a két világháború közötti, többnyire Bocskai-szabású elődeinek hagyományait követte, hanem sokkal inkább hasonlított a korabeli magyar néphadsereg, illetve a szovjet hadsereg gyakorló sapkájára, a „pilotká”-ra. Ez szemből nézve, jellegzetes, ék alakú, felhajtott peremű, sötétkék szövetsapka volt. A sapka hossza kb. 26-27 centiméter, magassága talán 10 centiméter lehetett és a viseléskor a felső része erősen a fejhez simult. A sapka bal oldalán vízszintesen annyi sárga vagy aranyozott, kb. 4,5-5 centiméternyi zsinór volt felvarrva, ahány évfolyamos volt viselője. Egy második osztályosnak tehát értelemszerűen két sávja volt.

A rendelkezésünkre álló fényképek szerint az 1950-es évek második felében a diáksapka formája vélhetően kétszer is változott. Az ék alakú forma, illetve a felhajtott perem megmaradt, de a sapka szabása, főként a felhajtott perem tekintetében erőteljesebben igazodott a magyaros, Bocskai-jellegű szabáshoz, illetve a két világháború közötti magyar katonai sapkák, diáksapkák formájához. Ez egyáltalán nem véletlen, hisz az 1956-os forradalom után átmenetileg, 1957 tavasza és 1958 vége között még a Magyar Néphadseregben is engedélyezték a Bocskai-szabású sapka viseletét, így ez a diáksapkák viselésére is hatással lehetett. Ez is felhajtott peremű, sötétkék posztósapka volt, de a felhajtott perem kartonnal volt bélelve. A perem azonban már nem simult a fejhez, sőt a sapkaperem homlok felőli része félkörívet formált. Ezt a formát a sapkaperem felső szélén futó zsinórozás méginkább hangsúlyossá tette. Ennek a sapkának a hossza kb. 26-27 centiméter volt, magassága viszont 7-8 centiméter lehetett, így a fejen hordva, „szétnyílt” állapotban laposabb fazont mutatott. Inkább a magyar katonai sapkára emlékeztetett.

A most kiállított két sapka alighanem a harmadik generációt képviselte. Ezeket ugyanis 1960-1964 és 1963-1967 között viselte egykori tulajdonosa, a Kossuth Lajos Gimnázium két tanulója, Kádár Dénes, illetve Mező Katalin (aki később Kádár Dénes felesége lett). Ezek a sapkák emlékeztetnek leginkább a két világháború közötti diáksapkákra: a budapesti Szent Margit Leánygimnázium tanulói szinte ugyanilyen szabású sapkát viseltek az 1930-es évek második felében.

 


Ez a két tiszafüredi diáksapka szintén ék alakú, felhajtott, kartonpapírral bélelt peremű, sötétkék posztósapka volt. A sapka felhajtott szélének peremét azonban egészen a homlokrésztől kiindulva, mindkét oldalról külön indítva sárga vagy aranyozott zsinórral emelték ki. Elölnézetben így a két perem szív-alakú formát mutatott, mely forma főleg a leányok számára készült sapkákon volt finomabb kiképzésű. A sapka hossza kb. 26-27 centiméter volt, magassága pedig 7-8 centiméter, de mindegyik sapkát egyénileg alakították a diákok fejméretéhez. A visszaemlékezések szerint a sapkát az első éveseknek rögtön a tanév elején meg kellett rendelniük. A tiszafüredi Fő úton lévő Győri-féle textilboltba kellett bemenni minden gimnazistának: ott történt a méret-felvétel és a megrendelés. Négy éven át kötelező volt a viselete, oldalt annyi sárga vagy aranyozott zsinórt kellett felvarrni, ahány évfolyamos volt a sapka tulajdonosa. Egy 1961 februárjában készült fényképen a négy diák kétféle szabású sapkát visel. Felül balról Kádár Kálmán elsős és Delnegró Ernő másodikos egy „harmadik”, alul balról Kádár Dénes elsős és jobbra Szabó János elsős, egy „második” generációs sapkát visel.

A sapka viselése az 1960-as évek második felében kezdett elmaradni, vélhetően ekkor szűnt meg a kötelező jellege. Ezt a két példányt hagyománytisztelő egykori gazdái 2011-ben adományozták a Kiss Pál Múzeumnak.

 

Dr. Vadász István

 


Fonott gyékénykosarak
 

    Környékünkön, a Közép-Tiszavidék településeinek határában a gyékény mindenhol megterem. Így évtizedekkel ezelőtt minden településen akadt néhány gyékényfonó specialista, aki az önellátáson kívül értékesítésre is dolgozott. Sokféle tárgyat fontak gyékényből: méhkasokat, szakajtókosarat, tojástartót, kenyeres kosarat. Ezeket a saját háztartásban használták, de az is előfordult, hogy élelemért cserélték el, vagy a vásáron, a piacon értékesítették a kosarakat.
Ez a háziipari jellegű tevékenység szinte minden háztartásban jelen volt, bár 1900 körül Tiszafüreden már tanfolyami keretek között is tanították a gyékénykötést. Sőt, később, az 1960-as években néhány évig a tiszafüredi Háziipari Termelő Szövetkezetben még gyékényfonó részleg is működött. Mára a gyékényfonás környékünkön szinte teljesen megszűnt.
    Az itt kiállított 3 tárgy tojástartónak készült az 1960-as években. Ezt a tárolóeszközt „kupujkának” is nevezték. Ezeket a hengeres, kerekded formájú tárolókat gyékényből, úgynevezett spirál technikával fonták, kötötték. A tojástartók aljának átmérője kisebb, a tárlóedények hasa kiöblösödik és a szájnyílás szintén elkeskenyedik. A kupujkák fedeles változatban is készültek.

 


 

A spirálhurka anyaga a gyékény külső leveleiből, a „hajából” került ki. A gyékénykötő a hurkába tekert szálakat spirálfordulatba csavarta, majd ezeket varrószállal körbevarrta. Ezeknek a varrószálaknak az anyagát a gyékény finomabb belső levele, a „béle” adta. Először a tárlóedény feneke, majd a felmenő oldalfal készült el. Ha a gyékényhurka anyaga elfogyott, akkor a kötő újabb levelet toldott az anyaghoz. Amikor a megfelelő magasságot érték el az oldalfalnál, akkor hagyták a hurkát fokozatosan elfogyni, majd leszegték a peremet, illetve a kupujka aljára talpgyűrűt varrtak, amely a kopástól védett.
    A legnagyobb tojástartó 42 cm magas, talpátmérője 26 cm. Ettől csak néhány centiméterrel tér el a közepes méretű kupujka (38, illetve 13 cm-es méreteivel). A legkisebb tojástartó kissé durvább kivitelezése kevésbé gyakorlott gyékénykötőre vall. Ez 23 cm magas, talpátmérője pedig 15 cm.

 


 

Dr. Vadász István


Görgei Artúr levele Tariczky Endréhez


A 135 évvel ezelőtt alakult Régészeti Egylet egykori gyűjteményéből maradt a Kiss Pál Múzeumra egy értékes dokumentum, melyet Görgei Artúr (1818-1916), az 1848/49-es forradalom és szabadságharc honvédtábornoka, a magyar csapatok egykori fővezére írt Tariczky Endréhez (1818-1912), a Tiszafüred-Vidéki Régészeti Egylet alapítójához. A levél előzménye az volt, hogy Tariczky Endre első, 1892-ben megjelent írását tisztelete jeléül megküldte az 1872 óta Visegrádon élő, idős tábornoknak. A mű címe: Tiszafüred vidéke a népvándorlástól kezdve. Történelmi és hadászati szempontból, vonatkozással az ezredéves közelgő nagy nemzeti ünnepére.
 
 
        

     Görgei Artúr                                         Tariczky Endre


Ebben a könyvben Tariczky földrajzi nevek, oklevelek és más leírások alapján felvázolta Tiszafürednek és környékének a történetét. Külön kitért a hunok és a honfoglaló magyarok feltételezett vonulási útjára, különös tekintettel a honfoglalók Egyek és Dorogma közötti átkelésének feltételezett helyére. Mindez egyben a tiszai átkelőhely, illetve Tiszafüred környékének hadászati jelentőségére is utalt, mely a történelem során később is bebizonyosodott. Nyilván ezért is ajánlotta az agg tábornok figyelmébe Tariczky az írást, hisz ismeretesek voltak előtte a magyar fősereg 1849 márciusi Tisza menti manőverei, illetve Görgei személyes érintettsége ezekben a hadmozdulatokban.

Görgei az alábbi udvarias levélben nyugtázta a kis füzet megérkezését.
„Főtisztelendő Plébános Úr!
Örömmel vettem a rendkívül érdekes füzetkét, mellyel oly váratlanul megtisztelni méltóztatott. Siettem is legott áttanulmányozni tartalmát, kétszeresen élvezve a csinos térkép mellett a világos előadást. A régi időkből mai napig fennmaradt helynevek, „Taskony, „Taskóhát”, „Csákhalom”, „Jánosállás”, „Nagyállás”, történelmi jelentőségét kiderítő érvelés valóban meggyőző. Különösen sikerült a „Magyarok útjának” hadászati magyarázata; a „Húnok útjáé” meg épen szembeszökő. Fogadja a kedves meglepetésért őszinte hálám kifejezését, mellyel maradtam
Főtisztelendőségednek alázatos szolgája Görgei Arthur”.


 
   
 

A mártott, vízjeles papírra írott levél 1893. március 10-én kelt Visegrádon. Ki kell emelni a kézírás rendezettségét, a betűk jó formázását, a teljesen tiszta írásképet. Ez a majdnem hibátlan kézírás pontosan tükrözi Görgei személyiségét: a nem keresett konfliktusok felvállalást, a mindenkori környezethez való alkalmazkodó készséget, a békés, de igen határozott egyéniségét. Az írás egyben azt jelzi, hogy Görgei – akinek szerepéről már életében hosszas és szenvedélyes vita dúlt – 75 évesen is teljesen megőrizte szellemi frissességét, a korabeli világ iránti nyitottságát.

 

Dr. Vadász István

Bélyeges, címeres és monogramos téglák (5.)


Az elmúlt évek bemutatóit folytatva most 5 falazótéglát állítottunk ki a tiszafüredi múzeum gyűjteményébe került bélyeges téglák közül. Felületükön jól láthatók azok a betűk, melyek a tulajdonos azonosítására szolgálhatnak.
 
A tégla formája, illetve a téglabélyeg kivitelezése önmagában is kormeghatározó lehet. Az eddigi kutatások szerint bizonyos jelek (pl. szív, kulcs, csillag) használata akár 16. századi gyártást is jelenthet. A 17. és a 18. században viszont évszám és monogram alkotta a téglabélyeget. A tégla mérete is eléggé beszédes, hisz az igen vékony, olykor a 4 cm-et alig meghaladó vastagságú téglák esetében a középkori eredet, illetve gyártás is felmerülhet.
 
A  tégla-bélyegek a 18. század végéig a kézi és a gépi gyártású üzemekben domború kiképzésűek voltak. A fa téglaforma aljába vésett negatívot kitöltő agyag rajzolta ki a mintát. A kiállított öt tégla mindegyike ebbe a csoportba, tehát a domború jelkiképzésű téglák csoportjában tartozik. 2 db stilizált „Sz” jelű, illetve 1-1 db „Hb”, MP és MB betűjelű téglát állítottunk ki. Közös jellemzőjük, hogy mindegyik tégla Tiszaigarról került elő. Az „Sz” és az „MP” jelűek a falu református parókiájáról, az „MB” feliratú a temetőből, a „Hb” jelű pedig a régi óvoda épületéből.
 
Az „MP” jelű tégla színe szürkés-feketés, amely arra utalhat, hogy az égetés során nem volt elegendő idő az oxidációs folyamat lejátszódásához. Ennek a téglának a méretei egyébként is rendhagyóak: a hossza 26, a szélessége 18, a vastagsága pedig 4 cm. Ez talán egy középkori készítésű tégla lehet.
Az „Sz” jelű téglák hossza 27, illetve 28,5 cm, szélességük 13 cm, vastagságuk 6 cm. Mérete alapján időben a legfiatalabb tégla az „MB” és a „Hb” jelű tégla lehet. Hosszuk 29-29,5 cm, szélességük 14-14 cm, vastagságuk 6-6,5 cm.
 
A készítés helyéről, illetve a téglaégetők tulajdonosairól eddig még hiányosak az ismereteink. A stilizált „Sz” monogram az Igaron birtokos széki Széky családra utalhat. A további jelek azonosítása még újabb feladatot jelent.

 

   

Dr. Vadász István




A Korona I. – az osztrák-magyar korona

1892-ben vezették be az Osztrák-Magyar Monarchia új pénznemét, az osztrák-magyar koronát. A birodalom területén az I. világháború végéig, 1818 októberéig az Osztrák-Magyar Bank kizárólagos joga volt a pénz kibocsátása, de kezdetben csak pénzérméket adtak ki. A jelzett időszakból összesen 4 sorozat ismert a numizmatikában: az 1900 és 1902, az 1904 és 1910, az 1912 és 1915 közötti sorozat, valamint a háború alatti, azaz az 1916-1917 közötti sorozat. Valamennyi bankjegy két- (német- és magyar-) nyelvű, de a névérték a birodalom többi nemzetének nyelvén is szerepelt. Az elő- és hátlapon szereplő arcképek jórészt ma már ismeretlen modellekről készültek. A bankjegyeket biztonsági papírra nyomtatták, színes alnyomattal, illetve hamisítás elleni metszet-mélynyomtatással. A papírpénzeket a bank bécsi pénzjegynyomdájában készítették, és az Osztrák-Magyar Bank bécsi és budapesti főintézeteiben át is lehetett váltani nemesfémpénzre. A világháború alatt az ezüstpénzek helyett is papírpénzeket hozott forgalomba a jegybank, de ezek már kevésbé igényes kivitelűek voltak.
 

 

   
Gyűjteményünkben az 1912-1915 közötti sorozatból, tehát még a háború előtti időkből mindössze 1 darab Húsz koronás bankjegy lelhető fel. Ez kékes árnyaltú. 1913. január 2-án, Bécsben nyomtatták. A hátoldalra „Magyarország” feliratú felülbélyegzés került. Elő- és hátoldalán női modell látható. Az előoldalon német, hátoldalon magyar felirat olvasható, de a névérték a Monarchia további nyolc népének nyelvén is fel van tüntetve. Azaz az értékjelzés cseh, lengyel, szlovén, horvát, ukrán, szerb, olasz és román nyelven is megismétlődött.

 

 

   
A korona következő sorozatát az I. világháború alatt, 1916 decembere és 1917 márciusa, illetve júliusa között nyomtatták és bocsátották ki. Ebből a korszakból 4 darab Egy korona és 1 darab Két korona címletű bankjegyünk van. Mind az egykoronások, mind pedig a kétkoronás piros, illetve meggyszínű nyomtatással készült, annyi eltéréssel, hogy az egykoronás hátoldalán a számmal, valamint a nyolc nyelven feltüntetett névérték barna keretben látható. Ennek a sorozatnak a darabjai egyébként abban is eltérnek a korábbi sorozatok bankjegyeitől, hogy ezeken a háború alatti sorozatokon már az előoldalon német és magyar nyelvű a felirat. A háromféle címletű bankjegy bemutatását 2013-ban az I. világháború utáni, immár a Monarchia felbomlását követő, korlátozott érvényességű korona bankjegyek ismertetésével fogjuk folytatni.

Dr. Vadász István


Feltöltötte: Mattyasovszky Péterné