Iparosműhelyek a múzeum gyüjteményében

Fotóműterem

A 19. század második felében nemcsak a hagyományos mesterségek (szűcs, csizmadia...) és a mezőgazdaság igényeit kielégítő iparok (kovács, kádár...) virágoztak a településen, hanem a városiasodás a modern szolgáltató iparoknak is helyet adott, köztük a fényképészetnek. A településen élő polgárok igényei lehetővé tették egy műterem működését, létét. A város a Tiszazug (Kunszentmárton és a környező 10 falu) életében mindig központi helyet foglalt el. Üzletei és országos vásárai vonzották a környék lakóit.
Ezt használták ki - bár ennek írásos emlékei csak szórványosan maradtak - azok a vándorfényképészek, akik az országot járva Kunszentmártonba is eljutottak. A fényképezés hazai történetének fontos része a vidéki mesterek tevékenysége. Az első vidéki műtermek csak az 1850-es évek végén, a '60-as évek elején nyíltak meg. Érdekes és különleges adata a fotótörténetnek, hogy az első állandó fényképész (Váczi Lajos) Kunszentmártonban 1868-as iparosjegyzék szerint már több éve folyamatosan működött. Szentes, Szolnok, Baja, Kiskunfélegyháza ekkor még nem dicsekedhetett hivatásos fényképésszel.
Sáray Szabó Albert 1898-ban kezdte az ipart, makd őt követte Ungár Gizella, aki az első női fényképész volt a városban. Műterme a régi Piac téren állt. Ungár Gizellát egy Fankovics nevezetű úriember váltotta fel a Piac téri műteremben, mely Turul néven 1920 júliusától működött. Egyetlen ismert segédje Spitzer Sári volt. Spitzer Sári neves, népszerű fényképésznek számított, s a női mesterek egész sorát nevelte ki műtermében. (Rőmer Klára, Goldmann Irén, Kovács Margit) A Turul műterem megszűnte után rövid hanyatlás következett, s csak az 1940-es években éledt újjá a fényképészet, amikor Sáray egykori segédei kezdték megnyitni önálló műhelyeiket. Bárdos Jolán a Piac téren, Mészáros János saját házánál dolgozott.

A műterem

A jelenlegi kiállítás Sáray Sz. Albert műtermének mintájára készült, s az 1930-as évek hangulatát tükrözi a korabeli berendezés segítségével. Az eredeti műterem felszerelése egyszerű volt, hasonló a mai műtermekéhez. Mészáros János helyi fényképész így emlékezik vissza rá: "Egyszerű háromlábú gép volt, egy 13x18-as kamerával, és kazetták voltak, őnála még nem volt filmes kidolgozás, hanem ze még az igazi, régi... Szóval, nagyon régi fölszerelése van az öregúrnak, egyetlen egy gépe volt. Azzal volt fotografálva minden."
A díszlet csekély számú volt, de viszonylag változatos hátteret biztosított a fényképezéshez. A falat, amely előtt a vendégek álltak, az első évbekben csupán meszelték. Később a szebb háttér érdekében különböző festmények kerültek rá (geometrikus minta, vízparti részlet, oszlopok, kerítés részlet bokorral, valamint egy kastélyablak hatalmas sokkarú gyertyatartóval). A fényképezésnél két szőnyeget használt, egy rombusz mintásat és egy perzsa utánzatot. Vagy a földre fektették őket, vagy az asztalra minden terítőt.
Asztalból egy kicsi magas, és egy konyhaasztal nagyságú állt rendelkezésre. Fotelból és székből több is látható a képeken. A gyerekeknek játékokat, képes kockákat, babákat, macikat, stb. adtak fotózás közben. A kéz elhelyezésére Sáray használt egy fa oszlopot is, melyen sokszor váza állt, vagy kisplasztika. Különböző terítőket és vásznakat is használt a bútorok letakarására.
A fényképek előhívása helyben a leboratóriumban zajlott, napfény segítségével. Mesterünk ugyanis napfénypapírt használt. Az ilyen eljárás során a kép nem a megvilágításkor képződő latens kép előhívásával, hanem közvetlenül a fény hatására keletkező fémezüstből jött létre. Ezért a másolást a napfényre kitett másolókeretben végezte. Előhívásra nem volt szükség, csupán rögzítésre.
Sáray fényképészi működése végéig nem barátkozott meg azokkal a technikai újításokkal, amelyek már a '20-as években elterjedtek. Ám rákényszerült a világítás, majd a gépi berendezés korszerúsítésére is. Az 1938-tól Sáraynál sgédkező Mészáros János már a modernebb gázfénypapírral dolgozott, míg mestere az elavultabb napfénypapírral. Az idős mester majd fél évszázados monopóliumát azonban nehéz volt megtörni, a közönség megszokta és szerette őt. Sáray Sz Albert mintegy fél évszázadot töltött a szakmában, s fényképek ezreit készítette el, melyek korának pótolhatatlan dokumentumai. Forrásul szolgálnak helytörténészeknek, néprajzkutatóknak, antropológusoknak, vallás- és fotótörténészeknek.

Cukrászmesterek Kunszentmártonban

A cukrászok megjelenése előtt mézeskalácsosok, illetve pékek elégítették ki a helybeliek igényeit. Kunszentmártonban 1909-ig - míg Nagy Sándor meg nem nyitotta üzletét - nem volt cukrász. Így a későbbi mester, Nagy Sándor is Zsibrita Mátyás mézeskalács-bábosnál inaskodott. (Ekkor még a mézeskalácskészítés külön iparnak számított, s csak a második világháború után olvadt bele a cukrászatba). A tehetséges fiatalember nem elégedett meg mestere tudásával, évekig vándorolt míg megtanulta a torta, a linzer, a cukorka, a grillázs stb. készítését. Ennek köszönhető későbbi sokoldalúsága a mesterségben.
Kunszentmárton és a környékbeli falvak cukrászainak egész nemzedéke tanult ki Nagy Sándor keze alatt. Már az első világháború előtt is volt tanonca, majd a háború után sokan következtek, (Vígh István, Hegedűs Károly, Stepán László, Hegedűs István, Dékány János, Talmácsi Károly, Horpácsi Imre, hogy csak a legismertebbeket említsük). Saját családjában hét cukrász követte a mesterségben. Ma tanítványának fia, Talmási József viszi és fejleszti tovább a mesterségbeli fogásokat, alkalmazza a század eleji recepteket Kunszentmártonban.

A műhely

A műhely berendezése csupán öt nagy asztalból állt. A kb. 40 m2-en az asztalokon kívül csak egy beépített kemence és egy tűzhely volt látható. Innen nyílt a raktár, ahová a parasztgazdák hordták be a tejet, túrót, tejfölt, vajat, tojást hetente több alkalommal. Ide kerültek a gyümölcsök (eper, málna, barack, cseresznye, meggy), melyekből fagylalt, szörp, lekvár készült.
1939-ig mindent kézi erővel végeztek a műhelyben. 1940-ben nem sajnálva a pénzt Wertheim fagysztógépet vett a mester. Sokszor emlegette, hogy egy kisebb ház árába került. Majd ostyasütőgépet vásárolt. Vállalkozó, modernizálni vágyó szellemét mutatja, hogy már 1920-ban központi fűtést vezetett be az épületbe (abban is Kunszentmártonban, ahol sok helyen még üzemelnek ma is).
A műhelyben sokféle áru készült:

Gyári árukat is hoztak a Stühmer, Szerencsi, Dreher, Hollós cégektől. Már a negyvenes években folyamatosan vásároltak nyers kávét, melyet itt megpörköltek és törökösen főztek. A vendégek rendelhettek málnaszörpöt, limonádét, szódavizet és vizet. A megrendelések száma igen magas volt. A lakodalmas (őszi) szezonban egy-egy szombatra 300,400 tortát kellett elkészíteni. Karácsony előtt éjjel-nappal folyt a szaloncukor formába öntése és csomagolása. Rendeltek nála tortát, süteményt, cukorkát családi és más ünnepekre (születésnapra, névnapra, lakodalomra stb.), s a kereskedők szaloncukrot is, mivel árusították azokat. Nemcsak az üzletben, hanem a vásárokon is árultak. Néha nyolc-tíz sátrat is felállítottak. Itt fizetett eladók dolgoztak, akik az eladott áru 10 százalékát kapták. Voltak még árusai a bálakon, moziban, az Iparoskör rendezvényein, a piacon. A fagylaltot az utcákon is árulták az inasok. 1932-ben már kétkerekű fagylaltos kocsi járta Kunszentmárton utcáit. A jéggel teli dézsában két "pikszis" (tégely) állt, tele fagylalttal.
Nagy Sándor 1942-ben vonult nyugalomba és átadta üzletét sógorának, Vígh Istvánnak. A mester mondásai szállóigévé váltak, s utódai napjainkban is idézgetik: "Tiszteljétek a szakmát! Minden ember annyit ér, amennyit produkál!" A műhely és az üzlet megmaradt tárgyainak, dokumentumainak kiállításával őrizzük emlékét.

A rézműves műhely

Kunszentmárton 1717-19-es betelepítéskor szép számmal érkeztek iparosoka török korban elnéptelenedett területre. Serfőzőről, malmosról, ácsról, csizmadiáról, kovácsról szólnak az írások 1745 előtt. Az első rézművest név szerint Lakatos Mihályt csak 1801-ben említik a tanácsi jegyzőkönyvek. 1916-ban Lakatos Péter reparálta a tűzoltók vízipuskájat. 1823-ban a templomtorony burkolatán dolgozott Dénes Antal rézműves.
A század végére a régi (nagyarányú állattartásra épülő és annak nyersanyagát használó, feldolgozó) iparágak művelőinek száma részben csökkent, s a polgárosult életforma igényeit kiszolgáló iparágak indultak fejlődésnek (fodrász, órás, aranyműves, stb.). A század utolsó éveire esett az első áálandó rézműves lakos, Jauernik Károly betelepülése. Jauernik Károly a Werbőczy u. 256. sz. alatt vett házat. Kezdetben egyedül dolgozott, s igen sokszor Mária, a felesége állt be segíteni, még ha vaskalapálásról volt is szó. Három fiuk született, akik szintén folytatták a mesterséget. A legidősebb Károly, majd Ferenc és Miklós következtek. Három lányuk szintén sok segítséget nyújtott a szakma gyakorlásában.

A műhely

Jauernik Károly, az édesapa hat gyemeket nevelt. A három fiú állandó jelleggel a műhelyben dolgozott. Mellettük segédek, alkalmazottak (kovácsok) tevékenykedtek. Legkevesebb 8, de gyakran 16-18 ember kalapált, foltozott, segédkezett egymás mellett. Az első rézműves tanonc 1908-ból tűnt fel az ipari iskola naplóiban. A mesternél általában négy évig tanultak, majd aki megfelelt és szükség volt rá, maradhatott. Ecsédi Imre 1914-ben már itt segédkezett. többnyire két kovácsot alkalmaztak, ők készítették az üstök fülét, a perem alatti vaskarikát és más vasmunkákat. Anna testvérük férje, Faragó János szintén rézművesként végezte munkáját a műhelyben. Volt egy lakatos alkalmazottuk is.
Az 1930-as években - a műhely fénykorában - hetente 50üst is készült a márciustól szeptemberig tartó szezonban. A legkisebb méret 16 col (col/zol: általában 2,2-3 cm között) volt, a felső határ a 25-26 col. Egyedi rendelésre bármilyen nagyságú üstöt megformáltak. A tímárüst 3 hektós lehetett. Alapanyagul a különböző méretű skálák, vagy rézlemezek (0,3-6 mm között) szolgáltak. A lemezek lágyak, félkemények, kemények voltak, s e szerint más és más megmunkálást igényeltek.
A másik igen kelendő cikk - főként a tiszazugi szőlőtelepítéseket követően - a permetező volt. A szőlészethez, borászathoz, pálinkafőzéshez szintén sok eszköz készült. Cserkeszőlő,a homoki szőlősgazdák s az egész Tiszazug igényelte termékeiket. Permetezőt háromfélét készítettek és javítottak: Vermorelt, Turult és a saját gyártmányú Jauernik-féle típust. Az utóbbi dugattyús rendszerű, külső szélkazános, a forgalomban lévőknél nagyobb nyomással működő készülék volt. A permetező készítése, javítása szintén szezonális munkát jelentett, tavasztól a permetezések beindulásáig, majd ősszel a javítások miatt.
Konyhai edények csak az 1940-es évek közepéig készültek, míg a zománcos edények gyártása nem indult meg. A mosogatótál, kuglófsütő éppoly keresett termék volt, mint a réztölcsér és a derelymetélő. Külön megrendelésre készült többek között a homoki templom keresztelőtálja, mely Jauernik Miklós munkája. Idős Jauernik Károly érdeme volt a helyi gyógyszertár desztilláló berendezése s egyéb eszközei.

Szitások Kunszentmártonban

Ahhoz, hogy ízletes kenyér, foszlós kalács kerüljön az asztalra, elengedhetetlen kellék volt a konyhában a sűrű szövésű szita. Nagyon sok lehetőség volt a liszt szennyeződésére. Az őrlés melléktermékei, a zsákban maradt hulladékok, vagy éppen a lisztes szakajtó oldaláról levált szalmatörmelék okozhattak volna kellemetlenséget a kenyér fogyasztójának.Ma már mindinkább háttérbe szorul a házi kenyér- és kalácssütés. A szita szerepe csak a levestészták, száraztészták készítésének alkalmaira korlátozódik. A gyári termékek szerepének növekedése szintén a szitásmesterség hanyatlását eredményezte.
A 19. sz. végén már név szerint is megjelenő szitások közül Oláh nevezetűnél szabadult fel Szabó András szitásmester. 1924-től haláláig (1966) dolgozott mint önálló iparos Kunszentmártonban. Szabó Andrásné szitásmester 14 évesen jelentkezett tanulónak Szabó Andráshoz, aki az ügyes, gyorskezű lányt, Ilonkát később feleségül vette. Az 1949-ben elvett iparengedélyüket csak 1954-ben kapták vissza, de már ebben az évben, 1955-ben is zserepeltek termékeikkel a Budapesti Mezőgazdasági Vásáron. Számos oklevél bizonyítja kiváló munkájukat. Szabó néni 1974-ig dolgozott a szakmában mint a Tiszazug egyetlen szitása.

A műhely

A műhely a Széchenyi utcában volt. Berendezése kezdetben egy szövőszékből - és a szükséges szerszámokból állott. Az 1930-as években már hat szövőszéken dolgoztak a műhely egyik helyiségében, a másikban pedig állították a szitákat. A szerszámokat a mester a saját pénzén vásárolta, a szövőszéket édesapja készítette. Szitásmesterként ketten dolgoztak: Szabó András és felesége.
Melletük alkalmazottként 4-6 lány szőtte a szitaszövetet, 2-3 férfisegéd a kérget állította. Ők betanított munkások voltak. Az ún. "állítókból" kevesebbre volt szükség, mert ez a munka gyorsabban haladt, mint a szövés, egy nap alatt 30 db is elkészült. Tanulók is dolgoztak a műhelyben. Segédek voltak többek között Gulyás Gyula, Gluszman Pál, Szántai Mihály, Fejes János, akik szitások lettek ugyan, de csak az állítást művelték. ritkább esetben a szövést is elsajátították, mint ahogy Vasvári István is.

Termékek

A szitaszövetet lószőrből szőtték. A szálak száma határozta meg a felhasználás lehetőségét. Egyszálas szövetet használtak a lisztszitához. A kétszálasból párszűrő készült. Négy szálat fogtak össze, amikor a passzírsziták készültek a paradicsom és a gyümölcsök passzírozásához. A szövetet - a passzírszövet kivételével, mely mindig fekete volt - pirosra, sárgára festették, s gyakran kockásra szőtték.
A lószőr szitákon kívül készültek selyemsziták, melyeket fátyolszitának is neveztek. Ezekre a háborút követő évek rossz minőségű, korpás lisztjének szitálásához volt szükség. A rézszita szövetét Budapesten vásárolták, és csak a felállítását végezték a műhelyben. Szabóék rostákat is készítettek, melyekhez szintén vásárolt cinszövetet használtak, amit rádolgoztak a kéregre (tarhonyarosta, babrosta, búzarosta).
A drótfonat készítése, eladása az 1920-as évektől, a drótkerítés elterjedésétől kezdve fontos bevételi forrást jelentett a családnak. Még a második világháborút követő nyersanyaghiányos időszakban is kaptak drótot a szitások kerítés készítéséhez. Kelendő cikk volt a Szabóéknál készült réz ágybetét és a kocsiülések is.
A sziták mérete 4-5 coltól 15 colig terjedt. Az alapanyagul szolgáló lószőrt pesti kereskedőktől vásárolták. A fenyőfából hasított kéreg Erdélyből, Szászrégenből érkezett. A második világháború után a behozatal innen megszűnt, áttértek a nyárfakéreg használatára, melyet Szombathely mellől, Rumról vásároltak.
A kész termékek mellett komoly munkát jelentettek a javítások, a lyukas fenék helyett a jó kéregre még egy újat lehetett húzni. Munka közben mindig jókedv uralkodott. Sok dalt és mondást költöttek:
"Szita, rosta, kéreg, majd megöl a méreg." "Azért, hogy szita, rosta kerek, engemet egy barna kislány szeret!"

Cipészműhely

A kiállítást Szűcs Imre cipészmester visszaemlékezése alapján rendeztük be. A mester 1946-ban a főutcán nyitotta meg műhelyét. Az indulás nem volt egyszerű. Pesten egy kereskedésben 40 pár kaptafát vásárolt, s a Zrínyi utcában bérelt ki egy kis helyiséget havi 40 forintért. Az utca felől üveges kirakat fogadta, s néhány mestermunkával csalogatta a megrendelőket.

A berendezést – a segítőkész jó barátoktól kapott – fenyőfa deszkákból csináltatta (egy 2,5 méteres panglit, 4 suszterszéket, 4 hokedlit és egy kaptafatartót). Két kereskedő ismerőse egy pulttal és egy nagy fiókos szekrénnyel ajándékozta meg, hogy teljes legyen a felszerelés. A mester a pulton szabta az anyagot, s a hozzá tartozó hatalmas fiókokban raktározta. A tárlaton látható a fiókos pult a bejárattal szemben, jobbra hátul a kaptafatartók, s a cipészasztal székkel. Az ablak alatti cipészvarrógép különlegesen szép, a 19. sz. végén készült szerkezet.

Kezdetben Szűcs Imre még egyéni megrendelésekre dolgozott, s az üzletet magas szintű mesterségbeli tudása sikerre vitte. Népszerűsége ellenére 1953-tól folyamatosan át kellett állnia a vásári cipőkészítésre, mivel jó minőségű alapanyaghoz (az igényesebb megrendelők számára) elég nehéz volt hozzájutni. A mester és az állandóan mellette dolgozó két segéd és két inas feltöltötte a raktárat, majd ezzel a készlettel járták a környező piacokat, vásárokat. A vásározó ládát a pult mögött, a szabásminták alatt helyeztük el.

A mester a műhelyben először a szabásmintát készítette el, összeállította a felsőrészt és ekkor adta át a segédnek, aki a teljes cipőt összerakta (rátette a kaptafára, talppal, sarokkal látta el). Az inasok kezdetben csak a javításokkal foglalkoztak.

A termékek között női és férficipők egyaránt szerepeltek. Népszerű volt a női fűzős félcipő séta sarokkal, a női száras cipő (16-18 cm-es szárral), a női spanglis félcipő kubán sarokkal, a férfi ünneplő félcipők {különböző fazonok, pl. francia kaplis), a férfi száras cipő („ünneplőre az öreg parasztbácsiknak”). A késztermékekből a pult mögötti polcon mutatunk be válogatást. Az 1950-es évektől jó üzletnek számított a csizma készítése, mert jóval drágábban lehetett eladni, mint a cipőt.

A cipő készítése

A mester megmérte a megrendelő lábát, s elkészítette a szabásmintát, a méret alapján. A cipő fejét a bőr legjavából kellett szabni, gyenge részét (slamp) nem használhatták. A szabás után jött a serfelés művelete, az alkatrészek (nyelv, szár stb.) széleinek a kifaragása (szél levékonyítása, kivéve a talpra kerülő részen) egy éles késsel, hogy az behajtható legyen. A kifaragott részt gumicementtel kenték be, és a minta után hajszálpontosan behajtották az alkatrészek széleit, bebukkolták. Következett az összeállítás, összeragasztás s a közbélelés vászonnal, (ha vékony volt az anyag). Ezután az alkatrészek összetűzésére került sor. A fejet a szélek letisztázása után tűzték fel. Ezután a mester beringlizte a felsőrészt és ezzel elkészült. Meg kell említeni, hogy a fejbőr és a bélés közé oldalerősítő bőrt (ibejstim) is tettek.

Ekkor jutott el a mester az ún. alja megmunkálásához. A hozzávaló anyagokat czugihernek nevezték. Legelőször a kaptafát kellett méretnek megfelelően előkészíteni. Ha a kaptafa mérete kisebb volt, mint a láb mérete, kipótolták (bőrből készült kaptafa kipótlók: alszni, halb alszni, tyúkszembőr, húsbőr, anslóg). Ha eddig eljutottak a munkafolyamatban, a cipész ránézte a fölsőrészt a kaptafára, hogy jó-e, s nyolc-tíz szeggel felerősítette, felíberelte. Következett a riktolás a kemény áru elkészítésére. Ezeket a kemény speciális anyagokat vízbe áztatták s hagyták, hogy finoman megpuhuljon, slanftolódjon. Az alkatrészeket – a talpbélés (branzol), az orrkeménység (kapli), kéreg, ráma – megmunkálták, riktolták, serfelték. Következett a beragasztás arany csirizzel (a csiriz a legfinomabb búzalisztből készült). Majd a legfontosabb művelet, a kaptafára foglalás, cvikkolás került sorra egy különös fogóval, amelynek falczang a neve. Ezután a kaptafára foglalt felsőrészt bevarrták a talpbéléshez a branzolhoz (bindolás). A rámázás során 16 mm széles bőrcsíkot szegeztek fel faszeggel a cipő szélére. A rámázás következtében egy kis homorú üreg keletkezett, amelyet kitöltöttek. A talp alatti kitöltést ballédernek nevezték, a lágyék alattit glengstukknak. A gleng-erősítő lehetett vékony falemezből is (horopont).

A talpállítás: a megpuhult besanftolt talpat klostán nevű kő vagy vasüllőn kikalapálták (kloffolás). A talpat pontosan a ráma mellett éles késsel (kneipp) körülvágták, s megadták a pontos formát. Ezután bejelölték a faszegezés vonalát. Először mintegy tíz helyen szegezték meg a talpat (hefftelés). A talp leszegezése árral (bórer) és kalapáccsal történt. Majd jött a sarok felépítése. Egy keskeny bőrcsíkból felszegezték a kantnit (sarokrész), s erre építették a sarkat, melynek építő elemei a flekkek (unter- és oberflekkek). Amikor ezzel elkészültek, összeállt a cipő. Következett a sróbolás. Éles, pattintott üvegcseréppel körülkaparták a cipőt (abczigolás). Ezt követte a glózolás papírral. Amikor készen voltak, a glenget és a kantot kiabnemolták, magyarul leszedték. A snitt-vassal felnyomták a snittet, gleng-vassal a glenget, az ampasz anflijával pedig a kantot. Hátra volt még a festés, mely politúrral történt. Majd jött a pucolás, brenolás meleg vasakkal. A jó brenolás olyan volt, mint a tükör. A kaptafa kihúzása, lásztolása után a faszegek kireszelését végezték el, továbbá a beragasztó talpbélés beragasztását csirizzel. Ezt követte a kész cipő befűzése és kikészítése. A kikészítés történhetett speciális pasztával, vagy speciális festő folyadékkal.

A kiállítás termékeit Kövér János, Szarka János és Szűcs Imre készítette.

Szűcsműhely

 A műhelykiállítás a Pásztor-család hagyatékából származó tárgyi anyagra, késztermékekre épül. Pásztor Márton 1877-ben tímárműhelyt hozott. Az első szűcs a családban, az 1881-ben született Pásztor János volt. Fia, ifj. Pásztor János 1929-ben látta meg a napvilágot, s 1946-tól segédként, majd három év múlva mesterként vállalt munkát édesapja mellett, s dolgozott egészen haláláig (1993.). Felesége ugyancsak szűcsként tevékenykedett mellette. A „bőrös szakma” negyedik generációját a legifjabb Pásztor János képviselte (1950-2002.) az elmúlt harmincöt évben.

A tárlaton a bőr előkészítésével kapcsolatos szerszámokat az udvari színben találja a látogató (áztatás, mosás, szárítás, csávázás eszközei). A kaszapad, a kartácsdeszka. a festőasztal szintén itt kapott helyet. A szabás, varrás, a termék elkészítése a múzeumépület emeleti termében követhető nyomon. Az ablak előtt a varrógép és a szűcsvarrógép áll. A műhelyben a fő termék a második világháború előtt a suba volt, subás szűcsöknek is nevezték Pásztorékat. A mester a bőrt felvásárolta, kikészítette, majd feldolgozta. Havonta legalább harminc suba került ki a mester keze alól. Egyedi megrendelésre ugyancsak bármit elkészítettek. A Pásztor szűcs jele minden darabra rákerült (fekete-zöld szív piros száröltéssel, a szegőszélen zöld lefonással). A bejárattal szemben a műhelyben készült suba, balra a késztermékek gazdag választéka látható. A subán kívül, melyet teljes egészében kézzel varrtak, bundát, női mellényt, férfi mellényt, kisbundát, férfi kabátot, egyujjas kesztyűt, muffokat, gyermekkabátot, ülésre szőrpárnát készítettek.

A munkafolyamat leírása

A nyers bőrt általában közvetlenül az állat levágása után vásárolták meg, s szellős helyen, a szennytől, húsdaraboktól megtisztítva szárították. A kikészítés első fázisa az áztatás volt, ahol a bőr visszanyerte rugalmasságát. A bőröket kivették a vízből, egyenként kartácsdeszkára tették és lóvakaróval lehúzták a maradék szennyeződést. A mosás során a kádakban a gyapjú megtisztult a piszoktól, a felesleges zsírtól, melyet általában szappangyökérrel végeztek. Mintegy fél marék szappangyökér porhoz ugyanannyi mosószódát tettek bőrönként. Ezután a vízbe hajtogatott bőröket egy órán át taposták. Ha már nem volt faggyús a bőr, akkor lóvakaróval lecsapták a szappangyökérhabot és kiáztatták tiszta vízben a bőröket. Ezután következett a húsolás, amikor húsolódeszkán húsolóvassal végigmentek a bőrön, hogy az esetleg rajta maradt húsdarabokat leszedjék, valamint egyöntetűbbé tegyék a bőrt. A következő művelet a szőrmekikészítés legfontosabb művelete, a csávázás volt. A kádba bőrönként fél marék sót, egy marék korpát, fél marék árpalisztet szórtak. A víz ellepte a bőröket és még egy kicsit meg is állt rajtuk. A csávázás két hétig tartott, miközben forgatták nap mint nap a bőröket. A kiszedett bőrt csurgóra akasztották, s ezután kicsapták a földre a levet. A száradás előtt a nedves bőrt zsírozták, puha kefével faggyút, disznózsírt dolgoztak az irhába, hogy puha maradjon. Száradás után a raktárba került a bőr utánérésre. (A szőrével, bőrével egymásra helyezett darabok összefülledését nevezték utánérésnek.) Majd a bőrt kelesztették, vizes ruhával puhították. A sarkallás (sarokkal taposás), majd a törés volt a következő munkafolyamat. A gerendán lógó kötélre rögzített bőröket vasgamóval alaposan meghúzgálták, megtörték, beszórták alaposan gipsszel, s a kaszapadon meghúzgálták, végül fagamóval megtörték. A szárított bőrök ezután kerültek a kartácsdeszkára, ahol a már kiporolt szőrme kartácsolása, kifésülése történt.

Ha színes bőrt akart a mester, akkor különböző növényi festékeket használt. Barnáspiros színt nyert pl. az eperfa és a diófa gombájából. Ezt porrá törte, megfőzte, megszűrte, s kefével, bőrökkel dörzsölte a bőrbe. Kék, fekete, zöld színt kaptak a fuxinnal festés után.

A szűcs az azonos minőségű bőröket összeválogatta egy-egy ruhadarabhoz, s kiteregette a munkaasztalon. Nehezékkel rögzítette a bőrön a méret alapján megadott szabásmintát, s a minta mentén szűcs-szabókéssel elhasította a bőrt. A szabás után a darabokat összevarrták, majd díszítették, azaz hímezték. Nemcsak díszes darabokat készítettek, de mindennapi használatra ködmönöket, bekecseket, bundákat is. A szabás során kimaradt kisebb bőrdarabokból kucsma, kesztyű, muff és gyermekruha készült, a kimaradt esőlék (hulladék) kalapbélésekbe, lábtakarókba, szőrpárnákba került.

A kiállításban látható termékeket Pásztor János, Hürkeczné Fazekas Marianna és Papp Józsefné készítették.