2012. március 28, szerda
Ebben a kis írásban szeretnénk ízelítőt adni a múzeumunkban található műtárgyak „gyógyításáról”, azaz restaurálásáról.
Ebben a részben olvashatsz írásokat a múzeumi munkáról, arról, hogyan készül egy kiállítás és mit is csinálnak a muzeológusok.
A restaurátor segíti a múzeumban dolgozó tudósok munkáját.
Első alkalommal a régészeti kerámiák restaurálásáról mesélünk.
A régészek által talált leletek (kerámia, csont, kő, fém, fa, textil) túlnyomó része egyenesen az ásatásokról kerül be a restaurátor műhelyébe. Mivel ezek a föld alatt pihentek több száz, ezer évig, az elsődleges művelet a tisztítás.
A bemutatott tárgyak összessége egy rézkori temető sírjaiból kerültek elő. Ezeket a halottak mellé elhelyezett kerámiákat, a bennük lévő földdel együtt emelték ki, majd beszállították a múzeumba. Ezt a földet kellett először óvatosan eltávolítani, ugyanis ez a föld tartalmazhat olyan anyagokat (növényi magvakat, állati csontokat stb.), amiket megvizsgálva többet is megtudhatunk a kor emberének életéről.
Következő művelet a száraz és vizes nedves tisztítás. Legjobb tisztító eszköz természetesen a víz. Ha nedvesen kell tisztítani, akkor a munka végén tálcákra helyezik a töredékeket és megszárítják.
Száradás után asztalokra terítik a leleteket, és elkezdődik a válogatás. Ez azt jelenti, hogy megkeresik az egymáshoz illő darabokat, és összeragasztják őket, kicsit olyan mint a puzzle. Ez a művelet napokat, heteket vehet igénybe. A ragasztás történhet hidegen vagy melegen (a ragasztót fel kell melegíteni a használathoz). Ezt főleg a kerámia anyaga határozza meg. Ha jó megtartású (kemény, jó minőségű a kerámia), akkor lehet melegen. Ennek a sírkerámiának a túlnyomó része gyenge minőségű, könnyen porladó, málló volt, ezért hidegen kellett ragasztani.
Mivel az összeragasztott tárgyak nagy része hiányos maradt (nem minden részét találták meg), ezért a következő teendő ezek pótlása volt. Ehhez a művelethez először egy gyurmaszerű anyaggal (plasztilinnel) leveszik a negatív mintát (belülről), majd ezt a megfelelő helyre téve színezett, vízzel összekevert gipszet kennek rá. Miután ez megszárad, célszerszámmal, szikékkel lefaragják a felesleget. Ha minta is van az edényen, ezt is belefaragják a kiegészítésbe. Ha ez is elkészült, temperával befestik a pótlást.
A munkafolyamatokat folyamatosan dokumentálják. Ez magában foglalja az állapot leírását, fotózását és a végén a rajzolást is. Ez megkönnyíti a szakember dolgát, aki majd feldolgozza az anyagot.
Az itt látható edények Rákóczifalva határában, az ún. Bivaly-tói dűlőben kerültek elő 2006-ban, amikor a Tisza mederrendezése során a töltés áthelyezésre került.
Az edények egy rézkori (Kr.e. 3 évezred) temetőben, az elhunytak mellett, a sírokban voltak, eredetileg valószínűleg ételt és italt tartalmaztak, melyet a gyászolók adtak a halottaknak a hosszú túlvilági vándorlásukra.
Megformálásuk, díszítésük jellegzetes az adott régészeti korszakra, pl. a magas, úgynevezett csőtalpas tál vagy a fazék formájú edény, illetve a mély tál bekarcolt díszítése. Mindhárom díszedény volt, azaz a hétköznapi használat mellett (sütöttek-főztek bennük) az egykori lakások díszéül is szolgáltak.
A tárgyak „doktora” - Régészeti kerámiák restaurálása