(1888 - 1967)
1888. okt. 26.-án született a Háromszék megyei Kökösön. Sepsiszentgyörgyön járt gimnáziumba. Korán árván maradt 1908-ban Déván tanítói oklevelet szerzett. Két évig a tanítóképző intézetben nevelő, majd a közeli Lapusnyakra helyezték, ahol 1910-1919 között igazgató-tanító volt. 1910-ben vette feleségül Fogarassy Kornélia tanítónőt. 1911-ben született leányuk, Lujza, aki 1930-ban szintén tanítónői képesítést szerzett.
Az első világháborúban két éven át frontszolgálatot teljesített. Miután 1919-ben nem tette le a román hűségesküt, kénytelen volt a családjával együtt elhagyni a szülőföldjét. Egy tanévben Jászárokszálláson dolgozott, majd 1920-ban Tiszaföldvárra helyezték, ahol 1938-ig a szétszórtan működő bel- és külterületi állami elemi iskola igazgatója volt. E mellett 1923-1938 között az ipari tanuló iskola igazgatói munkakört is betöltötte. A Klébersberg-i kultúrpolitika helyi megvalósítója volt. Számos egyéb megbízatása közül a fontosabbak: a Tiszai Felső-járás tanfelügyelője (1935-1942), Levente főoktató (1924-1942), a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Iskolán-kívüli Népművelési Bizottság tagja (1935-1938), a Polgári Céllövő Egyesület elnöke, a Hangya Szövetkezet igazgatósági tagja (1924-1928), a sikeres Tiszaföldvári Dalegylet elnöke, hosszú időn át a Tanító Egyesület megyei és járási alelnöke, majd elnöke, a Tiszaföldvár és Vidéke c. lap munkatársa, a megyei Népművelés c. tanügyi lap szerkesztőbizottsági tagja, a Debreceni Tankerület Közoktatási tanácsának tagja (1938-1941) Folyamatosan továbbképezte magát.
1920-1938 között a legtöbb tiszaföldvári szociális, kulturális, és sport rendezvény kezdeményezője, szervezője. Nagy hangsúlyt fektetett a testnevelésre, a fiatalok dalkultúrájának erősítésére, a nemzetet ért trauma után a test és a lélek harmonikus fejlesztésére.
Munkája elismeréseként számos kitüntetésben részesült. A sikeres tiszaföldvári munkássága figyelembevételével 1938-ban a Jász-Nagykun-Szolnok Vármegye Iskolán-kívüli Népművelési Bizottság titkárává nevezték ki. A munkakört (1945-től megyei népművelési vezető, 1946-tól mint szabadművelődési felügyelő) a nyugdíjazásáig (1948) töltötte be. Az e területen elért eredményeket az 1943-ban megjelent Jász-Nagykun-Szolnok Vármegye iskolánkívüli népművelésének története c. könyvben foglalta össze.
A nyugdíjazását követő években számos kellemetlenséget kellett elviselnie a feleségével együtt, aki évtizedeken át ugyancsak pedagógusként dolgozott, egyben legközvetlenebb munkatársa is volt. 1952-ben indoklás nélkül megszüntették a nyugdíja folyósítását, majd az év őszén a Szolnok Városi Tanács Lakáshivatala felszólítására („a lakásra szükségünk van!") hat óra alatt el kellett hagyniuk a kis szolnoki családi házukat. Sérelmeik évek múlva részben rendeződtek. Visszaköltözhettek a lepusztult házukba, majd - a korábbinál alacsonyabb összegű - nyugdíjat folyósítottak részére. Ennek kiegészítése végett 72 éves koráig dolgozott adminisztrátorként, könyvelőként, és tanított különböző szolnoki iskolákban. Az igazgatók (Dr. Horváth F., Páldi J., Lévai B., Buday P.) nagy elismeréssel írtak a munkájáról. „Hosszú és eredményes működése alapján Szolnok város egyik legmegbecsültebb pedagógusa..." (Ladányi L) 1960-ban arany-, 1967-ben gyémántoklevelet vehetett át a feleségével együtt.
1967-ben hunyt el. A feleségével együtt a szolnoki Körösi úti temetőben nyugszik. Munkássága példaként állhat a késői pedagógus utódok előtt is.
Az emléktábla elhelyezését kezdeményezte: tiszaföldváriak csoportja (Kudlik R., Hajdúné Kun J., Enyedi F., Békési G. -né, Kosa E. volt tanítványok, Tamási J. plébános, N. Kovács F. ny. igazgató, Felföld G. és neje, Nemes J.-né, Nagyl.-nény. pedagógusok, Vámos E., Németh I.-né)
Az elhelyezés ideje: 2009. október 26.
Az emléktábla készítője: Pogány Gábor Benő szobrászművész
Támogatók: Soós József unokái