Verseghy Ferenc

1757 - 1822

Verseghy János és Schaibl Erzsébet Ferenc nevű fia 1757. április 3-án látta meg a napvilágot Szolnok mezőváros egyik Tisza-parti sóházában. Apja, aki a város megbecsült polgára volt, korán elhunyt. Az özvegyen maradt édesanya fiát előbb a szolnoki német iskolába, majd a pesti piarista gimnáziumba járatta. Vígh Ignác püspöki számtartóval 1769 körül kötött második házassága után Egerbe költöztek. Verseghy az egri jezsuita gimnáziumban, majd a papneveldében tanult. A püspöki székhely városias, pezsgő kulturális élete mély hatást gyakorolt életszemléletére. A hithű neveltetés és a lelkében elkerülhetetlenül jelentkező világias érzelmek ütközése a kiváló képességű, tanulmányaiban élenjáró papjelöltet arra késztetik, hogy húszévesen elhagyva a szemináriumot Budára költözzék, és beiratkozzék az egyetemre. Itteni, irodalmat szerető sőt művelő baráti körének hatására a jezsuitáknál jóval kötetlenebb szabályokat követő, világiasabb pálos rendbe lép. Egyre-másra születnek a világi élet örömeit tükröző versei. Sokat fordít a korabeli német líra rokokó ízlésvilágú alkotásaiból, sőt − kitűnő komponista, hárfajátékos lévén zenét is szerez hozzájuk. Elsőként honosítja meg a magyar lírában a rímes-időmértékes versformát. Az új stílussal együtt az új felvilágosult eszmék is hatnak az immár felszentelt ifjú papra. 1784-ben tömegeket vonzó, felvilágosult gondolkodást tükröző prédikációval magára vonja a klérus neheztelését.

Ezt csak súlyosbítják a polgári életszemléletet tükröző írásai. A magyar művelődés ügyét szolgálta sokoldalúan. Nyelvészként és szótáríróként a közműveltséghez elengedhetetlen nyelvi eszközanyagot állítgatja össze. De megpróbálkozik történetírással is.

Amikor azonban a voltaerista Millot világtörténetét magyarra fordítja, sőt ahhoz a vallás eredetéről az egyház felfogásától eltérő magyarázatokat fűz, végleg maga ellen fordítja mind az egyházi, mind a világi hatalmasságokat.

Hajnóczy József révén kapcsolatba kerül a magyar jakobinusokkal, terjeszti a forradalmi kátét, s lefordítja a Marseillaise-t. Felségsértés vádjával − mint egyik hangadót − 1794. december 11-én letartóztatják., s félévvel később halálra ítélik. A hóhér pallosától királyi kegy kíméli meg, de csak Kufstein, Graz, Brünn várbörtöneiben elszenvedett majd kilencévi rabság után − a forradalmárok közül utolsóként− szabadul 1803-ban.

A fogságban töltött évek után érzékelve a korszellem gyökeres változását minden erejét a magyar közművelődés fejlődését akadályozó nyelvi elmaradottság felszámolására fordítja. 1805-ben német nyelven írja meg rendszeres magyar nyelvtanát, s egész nyelvszemléletét kifejtő munkáját „A tiszta magyarság” címmel. Ennek lényege, hogy a nyelvhelyesség és nyelvművelés alapja a mindenkori nyelvhasználat. Így kerül hamarosan szöges ellentétbe Révai Miklóssal, sőt a régi baráttal és sorstárssal, Kazinczy Ferenccel is. A korabeli közvélemény Révai mellé áll. Így az egyetemes emberit és a nemzeti jelleget ötvöző nyelvművelői nézetei éppúgy, mint az 1803-1807 között kiadott verses és prózai munkái visszhangtalanul vagy éppen durva elmarasztalással halnak el.

Verseghy minderre bölcs rezignációval válaszol, s miután látja, hogy nincs rá szüksége a köznek, agg édesanyjáról s mindennapi megélhetéséről igyekszik gondoskodni. Élete utolsó másfél évtizedét nyomdai aprómunkák, iskolai nyelvkönyvek írása, a Káldi-féle bibliafordítás megkezdett átdolgozása, vallási tárgyú értekezések, zsoltárfordítások írása, szerkesztése töltik ki. Ekkor írja meg latin nyelven irodalmi, nyelvészeti és esztétikai nézeteit összegző „Analyticae Linguae Hungaricae” című nagy terjedelmű munkáját is.

Fogságban szerzett betegségétől gyötörve, alig néhány megértő barát együttérzésétől övezve végül tüdőgyulladásban halt meg budai otthonában 1822. december 15-én.

Készítette: Simon Ferenc

Adományozó: Szolnok Megyei Jogú Város Önkormányzata

Adományozás ideje: 2007. április 24.