Mesterségek művészete

A megye népművészetét a mesterségek oldaláról mutatja be, kiemelve a táji adottságok következtében meghatározó népművészeti ágakat: a fazekasságot és a szűcsmesterséget. Nemcsak a mesteremberek által készített tárgyak, hanem a munkafolyamatok is nyomon követhetők a műhely-enteriőrök segítségével.
Népművészetünk legszebb darabjai mellett a kiállításban a megyére jellemző viselet-együtteseket is megismerhetik.

A paraszti kultúra tárgykészletének jelentős része a mesteremberek kezéből került ki. A populáris népművészeti készítmények (hímzés, szőttes, pásztorművészeti eszközök, kézi fafaragások) mellett már igen korán, a XVII-XVIII. században megnövekedett a céhes- és kézműipar termékeinek szerepe a paraszti háztartásban. A mesterek egy része nemcsak a nemesi, úri réteget szolgálta ki, hanem falura költözve a nép igényei szerinti termékeket állított elő. Kétirányú, kölcsönhatásokat érvényesítő folyamat volt ez: a mesterek figyelembe vették a falusi lakosság igényeit, ugyanakkor termékeikkel egyre fontosabb szerepük volt a paraszti ízlés és környezet formálásában.

Létrejöttek a jelentősebb népművészeti központok. Ezek sajátos parasztstílust teremtettek, mely jellegében, formakészletében, díszítő motívumaiban elütött a korábbi homogénebb, a nemesit és parasztit kevésbé megkülönböztető tárgyi kultúrától. A múlt században a vagyonosodó parasztság körében is egyre nagyobb lett a kereslet a szép ipari készítmények iránt: az írókás cserép, a hímzett suba, a cifraszűr, a faragott és festett bútor kapós lett a tehetősebbek körében, de még a szegények is erejükön felüli áldozatot hoztak egy-egy életre szóló rangos darabért. Ezt a jellegzetesen paraszti ízlésvilágot a XX. század folyamán bekövetkezett polgárosodás változtatta meg, melyben társadalmilag meghatározó szerepet játszott a vidékünkre, de az Alföld középső részére általában jellemző mezővárosi fejlődés.Ez az ízlésváltozás az építkezéstől az öltözködésen át a lakásbelsőig szinte min- den téren éreztette hatását, s szecessziós jellegű, történeti hagyományokat is felélesztő (pl. a népviseletben) parasztpolgári stílusirányzatot hozott létre.
Jász-Nagykun-Szolnok megye népművészetét a mesterségek oldaláról mutatjuk be. Kiállításunk nem törekszik teljességre, hanem kiemeli a táji adottságok következtében meghatározó népművészeti ágakat: a fazekasságot és a szűcsmesterséget. A fazekasságban Mezőtúr és Tiszafüred, a szűcshímzésben a Jászság és a Nagykunság váltak stílusteremtő központokká. A kiállításon egy mezőtúri fazekas- és egy nagykunsági szűcsműhely felállításával szeretnénk e mesterségek és készítményeik táji jelentőségét hangsúlyozni. A parasztpolgári ízlésvilágot a szolnoki parasztpolgári népviselet és az ehhez kapcsolódó szolnoki varróműhely idézi fel látogatóink előtt.
Az előtérben megyénk földrajzi és néprajzi tájegységeire, népességére, felekezeti megoszlására vonatkozó térképeket, szemléltető anyagokat és szöveges magyarázatokat helyeztünk el. Ugyanitt azt is láthatjuk, hogy hogyan élt Szolnok és a Tiszatáj népélete a Szolnoki Művésztelep festőinek vásznain.
A terem jobb oldalán egy századforduló körüli hagyományos mezőtúri fazekasműhelyt állítottunk fel, nem teljes berendezéssel, csupán a fontosabb munkafolyamatokra és eszközökre összpontosítva.

A szolnoki és a mezőtúri XVII-XIX. századi cseréptöredékek már igen változatos technikai tudásról és szerteágazó kereskedelmi kapcsolatokról tanúskodnak. A mesterek ismerték és alkalmazták szinte az összes égetési és díszítőeljárást. A fekete és a vörösre égetett cserépedény divatos tömegáru lett, mellette a mázas kerámia (főleg a zöld mázas) csak ritka, ünnepi alkalomra és közösségi célokra (pl. úrasztalikanta) készült. Majdnem minden fontos edényforma kialakult ebben a korai korszakban.A mázas technika általánossá válása hozott újításokat és némi változatosságot a korábbi formai és díszítőeljárásokhoz képest. Tiszafüred és Mezőtúr voltak a mázas kerámia önálló stílusú központjai megyénkben. A közép-tiszai stíluscsoporthoz tartozó Tiszafüreden az 1830-as években egri és miskolci fazekasok közvetítésével vált ismertté a mázazás. Tálak, tányérok, figurális cserépedények (Miskakancsó, asszony alakú butellák), lapított oldalú butykoskorsók készültek fehér, vörös és zöld alapon, írókázott motívumokkal díszítve. Jellegzetes ornamens a csőrében leveles ágat tartó madár alakja, melynek prototípusa az 1860-ban készült kis butella karcolt madárábrázolása. A füredi kerámia díszítőmotívumai között a szerkesztett, mértani díszítményeket is megtaláljuk.
A kiállítás a mezőtúri kerámia különböző stíluskorszakait (zöld, fehér, világosbarna, végül a klasszikus sárga, az ún. dudi edények) és díszítőtechnikáit (rúgtatás, fröcskölés, csurgatás, írókázás, karcolás, vésés, rátét, ecsetes festés) válogatott anyag alapján mutatja be a népi szecessziós stílust megteremtő Badár Balázs művészetével bezárólag. A mezőtúri fazekasok fennálló edényeket, korsókat, kantákat készítettek, melynek többféle formai változatát (egyfülű, kétfülű) ismerték. Híresek voltak vékony nyakú túri korsóikról, melyekről a fazekasokat korsósoknak nevezték.
A terem bal oldalán a másik hagyományos kismesterség, a szűcsipar emlékanyagát mutatjuk be Kunszentmártonból é Mezőtúrról származó műhelyberendezés alapján. A műhely sarkában a kunszentmártoni szűcscéh tárgyi dokumentumai láthatók: az 1819-ből származó céhláda és a rézlemezből készült szűcscégér.

A szűcsmunka és -ornamentika regionális központja alakult ki a Jászságban és a Nagykunságban. A mesterség régisége mellett szól, hogy Jászberényben 1634-ben kelt a szűcscéh privilégiumlevele. A jászsági szűcsök helységenként specializálódtak, Jászárokszálláson és Jászapátiban férfisubát, Jászberényben női subát és ködmönt készítettek. Áruikat nemcsak a Jászságban, hanem Észak-Magyarországon és Pest megye viseletes falvaiban (Tura) is értékesítették. A kiállításon látható restaurált zöld selyemhímzésű férfisubát Mihályi Gábor szűcsmester készítette Jászapátin 1870-80-ban. A szűcsmunka és -ornamentika regionális központja alakult ki a Jászságban és a Nagykunságban. A mesterség régisége mellett szól, hogy Jászberényben 1634-ben kelt a szűcscéh privilégiumlevele.
A jászsági szűcsök helységenként specializálódtak, Jászárokszálláson és Jászapátiban férfisubát, Jászberényben női subát és ködmönt készítettek. Áruikat nemcsak a Jászságban, hanem Észak-Magyarországon és Pest megye viseletes falvaiban (Tura) is értékesítették. A kiállításon látható restaurált zöld selyemhímzésű férfisubát Mihályi Gábor szűcsmester készítette Jászapátin 1870-80-ban.
A nagykunsági hímzett bőrruhák közül a kunsági női kisbunda a református tiszántúli asszonyok díszes templomi öltözete volt. A hat barna juh bőréből készült ujjatlan ruhadarabot fekete prémmel szegték, és dúsan hímezték barna vagy fekete selyemmel. Mezőtúron fekete selyemrojttal díszítették, mint ezt a Benedek István mezőtúri szűcsmester feleségének 1908-ban készített kisbundáján láthatjuk.
A terem közepén álló vitrinekben a megyében ismert viseletegyütteseket állítottuk ki: látható a jászsági női, a nagykunsági paraszt- és pásztorviselet, a szolnoki parasztpolgári népviselet, melyhez egy szolnoki varróműhely bemutatása is kapcsolódik. A pásztorok őrizték meg legtovább a régi fehér vászonviseletet. Felsőruhájuk a szűr volt, melynek ünnepi változatát gazdagon hímezték. Szűr-, illetve karazsiaposztóból készült a kunsági körülkoszorús cifraszűr, melynek kunmadarasi és kisújszállási változatát állítottuk ki. A kunsági parasztgazdán látható cifraszűrt Kiss Lajos kisújszállási szűrszabómester készítette 1880-ban.
A kiállítás a populáris népművészeti készítményeknek is helyet ad, így az alföldi pásztorok szíj- és szarumunkáinak, a faragóművészet remekeinek. A szőtteseket és hímzéseket bemutató vitrinben egy XVIII. századi karcagi szőrhímzést, valamint a tiszasasi református egyház számára 1869-ben készült feliratos, fehér hímzéses úrasztali terítőt helyeztünk el.
A kiállított népművészeti anyag csupán töredéke annak a rendkívül gazdag tárgyi kultúrának, melyet az ügyes kezű, művészi hajlamú, tehetséges parasztok, pásztorok illetve a mesterségük magaslatán álló kézművesek emberi és tárgyi környezetük szebbé tételére alkottak. A kiállítás további részeiben fogjuk elhelyezni a parasztházat és házbelsőt bemutató emlékanyagunkat, folytatva a régészeti kiállításon alkalmazott, a XIX-XX. századra vonatkozó házközpontú koncepciót.