Népélet a Közép-Tisza vidéken

A kiállítás a századforduló paraszti kultúráját mutatja be, amelyben a régi tárgyak, eljárások, a századokon át kialakult szemlélet keveredik a megjelenő újjal. Ezt az átmeneti korszakot mutatja be tárgyaival, a tárgyak környezetével, rajzok, térképek, s néhány évtizede vagy ma készült fotók segítségével, jeleként annak, hogy bizonyos hagyományok a közelmúltig, sőt ma is élnek, részei a falvainknak, s parasztságunk tudásának, kultúrájának.
Bemutatja a vízszabályozás korszaka előtti képet a halászat, a pásztorkodás, vessző-, sás- és gyékényfeldolgozás segítségével.
A kiállítás következő egységében a parasztház jellegzetes helyiségeit rendezték be: a kamrát, a konyhát, a lakószobát, valamint az alföldi parasztgazdaság jellegzetes építményét, a fészert rekonstruálták.

A földművelésen és állattartáson alapuló paraszti kultúra nagymértékben függ a földrajzi adottságoktól. Más egy síkvidéki száraz, homokos területű vagy egy vízhez közeli település képe, más egy dombvidéki vagy magashegyi falu külső megjelenése, egész életmódja. A paraszti kultúra magán viseli földrajzi környezetének jellegét, de azt nem mondhatjuk, hogy teljesen kiszolgáltatott a természet erőinek. A közösség jelenlétével, munkájával módosítja a tájat (erdőt, bozótot irt, ösvényeket, utakat vág, vizet szabályoz, építményeket, településeket emel), ám sohasem olyan mértékben, hogy gyökeres változást idézzen elő, s egyik napról a másikra megváltoztassa környezetét. Ehhez nincsenek meg sem az eszközei, sem a társadalmi feltételei, sem az igényei.
A parasztság azonban csak része egy rétegzett európai nagytársadalomnak, s a társadalmi ranglétrán ráadásul alul helyezkedik el. Társadalmát, műveltségét ezért más, nála erősebb társadalmi erők igényei is befolyásolják, olykor meghatározzák. A természet adottságaihoz való igazodást, a környezet lassú átalakításának belső, paraszti igényét épp a múlt században váltotta fel vidékünkön egy igen radikális, az egész magyar társadalom által igényelt tájátalakítás: a vízszabályozás. A paraszti közösségek, települések körül hirtelen, pár évtized leforgása alatt átalakult a táj, az, amelyet évszázadokon át alakítgatott, kezéhez szelídített, jól ismert, s amely meghatározta egész életvitelét. Az épp 150 éve tett első kapavágás Tiszadobon, az Urkomi magaslat mellett, új folyamatok elindítója lett a paraszti gazdálkodásban, szemléletben, életmódban egyaránt. Az addig vízben gazdag tájak kiszáradtak, élővizek holtágakká alakultak, s községeknek változtatták meg az életét, átalakult a gazdálkodás is. Új növények, állatfajták, eljárások, eszközök jelentek meg, s számos régi hasznos tudás, ismeret ment feledésbe. A magyar társadalom paraszti mértékkel mérve radikális kapitalizálódása megváltoztatta az ember és a természet viszonyát is. Az új hatások kívülről és gyorsan érték a paraszti közösségeket, ám azok mégsem rendültek meg, nem omlottak össze, mert belső szerkezetük, kialakult kultúrájuk ekkor még szilárd volt, s fel tudták dolgozni, kultúrájukba be tudták építeni az új elemeket, hatásokat anélkül, hogy feladták volna önmagukat.
Nincsen ezért érdekesebb, mint a századforduló paraszti kultúrája, amelyben még a régi tárgyak, eljárások, a századokon át kialakult szemlélet keveredik a megjelenő újjal. Az emberek még a régi környezetbe, kultúrába születtek bele, de ismerkedniök kellett, s ismerkedtek is az új korszak egészen más tárgyaival, eljárásaival, s egészen más, de még a régihez is kötődő szemléletet kellett kialakítaniok.
Kiállításunk ezt az átmeneti korszakot mutatja be tárgyaival, a tárgyak környezetével, s rajzok, térképek, s néhány évtizede vagy ma készült fotók segítségével, jeleként annak, hogy bizonyos hagyományok a közelmúltig, sőt ma is élnek, részei a falvaink, s parasztságunk tudásának, műveltségének.

Az első teremben a nagy váltás korszaka előtti képet mutatjuk be a halászat, pásztorkodás, vessző-, sás- és gyékényfeldolgozás segítségével. A Tisza vidéken az Árpád-korban a szabályozatlan vizek, a Tisza, a Körös, a Zagyva, s kisebb mértékben a Berettyó kiöntéseihez igazodott a gazdálkodás. A kintmaradó hátakon folyt a földművelés (megmaradt földrajzi neveink között több település határában is a Búzássziget, Szőlőssziget, Szőlőshalom, Körtvélyes név), míg a terület ideiglenesen vízjárta részét legelőként, kaszálóként használták. Igen jelentős haszonvétel volt ezek mellett a halászat, csíkászat is. A rekesztőhalászat, a fokokkal való vízgazdálkodás (a kiöntések elrekesztése, a víz visszafolyásának megakadályozása) a halászat, a földművelés és az állattartás érdekeit egyaránt szolgálta. A vízpartokon, szigeteken gyümölcsösöket is kialakítottak. A török hódoltság idején mind a településhálózat, mind a kiépített és jól működő vízgazdálkodási rendszer (fokok, halastavak) erős pusztulásnak volt kitéve. A táj népességének megritkulása nem is annyira a lakosság fizikai kiirtásával, elhurcolásával állt összefüggésben, hanem a korábbi gazdasági egyensúly felbomlásával, s ennek nyomán a táj elvadulásával. Bél Mátyás az 1730-as években - csakúgy mint Rogérius a tatárjárás után - a táj elvadulását, az elhagyott falvakat, megműveletlen területeket említi keserűen.
A harcok elültével azonban benépesült a táj, s a megszaporodott lakosság először mint legelőt hasznosította az elpusztult falvak, városok határát. A legeltetés már az elvadulás elleni küzdelem egyik fázisa, hiszen a legelőket meg kell tisztítani a káros növényektől, a jószág trágyázza a földet, kiirtják, felégetik a hasznavehetetlen füveket, bokrokat. Ezeket a területeket fogják később eke alá, de úgy, hogy sok helyütt a vizeket is szabályozzák (Kakat-ér, Mirhó-fok, Millér). A XVIII. század végére az állattartásnak, földművelésnek szoros viszonya alakul ki, s az úgynevezett kertes települések rendszere (a község belterülete gazdasági udvar nélkül - a kertövezet, amely valójában gazdasági udvar - s a külterületi legelő és szántó). S ez jól és eredményesen működött egészen a Tisza és mellékfolyóinak szabályozásáig. Ekkor a kiszáradó táj átalakul. A legelők, rétek nagy részét feltörik, eke alá vonják. A földművelésé, azon belül pedig a szemtermelésé az első hely. A kertes települések nagy kertjei kezdenek beépülni, megnövekedik a települések belterülete, mert már nem kell félni a tavaszi-nyári kiöntésektől. A határba pedig tanyák egész sora épül, elsősorban a szabad birtokforgalmú Jászságban és Nagykunságban.
E teremben a halászat eszközeivel, halászati modellekkel, a halásztanya környezetével kívánjuk érzékeltetni az egykori vízivilágot. A halászkunyhó mindig magas parton, olykor lábakra épült, s hálóhelyül, főzőhelyül szolgált. Benne vagy mellette tárolták a halászszerszámokat. Alatta volt a kikötő, itt a ladikokat, haltartó bárkákat kötötték ki, s hozzá kiépített, olykor korláttal ellátott lépcsősor vezetett le. Ez a berakodást, az ivóvíz merítését egyaránt megkönnyítette. A tanyához, de a révházakhoz is hozzátartozott egy kis vessszőfeldolgozó "üzem". A halászeszközök egy részét ugyanis vesszőből készítették (vesszővarsa, haltartó, tapogató), de a halászok, révészek hántolatlan vesszőből szabadidejükben kasokat is kötöttek nemcsak haltartásra, hanem eladásra is.
A táj adta fűzvessző, gyékény és sás széles körben használt anyaga volt a különböző tárolóedényeknek. A mesterségnek megvoltak a specialistái, akik eladásra is készítettek kasokat, gazdasági kosarakat, gyékényből, illetve rozsszalmából és hasított vesszőből tojástartó, liszttartó kupujkákat, magtároló edényeket (bab, borsó), gyümölcs- és párszárító kasokat, kézikosarakat. A félgömbölyű kávás vesszőkas a régebbi típus, míg a laposfenekű kosár az újabb, de a századfordulón már általánosabb forma. Gyékénnyel, sással dikókat, székeket is bevontak. A századfordulón már jelentős anyag a vessző, gyékény és sás mellett a kukorica csuhéjából fonott szatyor vagy az ezzel befonott ülőbútor is. A nád, a gyékény, a sás tetőfedésre, a tető lekötésére is alkalmas anyag. Az ilyen héjazatú házak mintegy meghatározták a falu képét is, s beolvasztották a környezetbe. A beolvadást elősegítette, hogy a házak javarészét nem meszelték, hanem márgával (agyagfajta) csak betapasztották, s vizesen elsimították. A nád és a fűzvesssző betapasztva vagy tapasztatlanul építmények falanyagául szolgált. A török után újjáéledő Tiszazugban számos templomnak volt paticsfala (fonott vessző betapasztva), mely olyan erős volt, hogy kórust is építettek benne.
Térképeink és fotóink a táj megváltozását, a lecsapolás előtti és utáni (olykor természetesen csak maradvány) tájat mutatják be. A XVIII. században pl. az Abádszalók környéki Mirhó-fok elzárása előtt Tiszafüredről Karcagra, sőt a Körösig csónakkal juthatott el az ember tavaszi áradások idején. Ma ez puszta terület, s csupán a Kakat-ér maradványa, vagy a búza közt máig fejét felütő nád, sás utal az egykori állapotra.

A kiöntéseken jó minőségű, olykor azonban náddal is kevert legelők, rétek voltak, s nagyarányú állattartást tettek lehetővé. A kiszáradó táj is nyújtott, főként tavasszal és ősszel lehetőséget a legeltető állattartásra. Ám a különböző állatfajták aránya a legelőn változott.A száraz legelő kevesebb szarvasmarhát tudott eltartani, s ez szükségessé tette a fajtaváltást, s a tartásmód átalakítását is. A szürke magyar marha tartása lassan visszaszorult (csak munkaállatként hasznosították), s a vörös tarka svájci fajták foglalták el helyüket a paraszti gazdaságokban. Ez szükségessé tette a takarmánytermesztést és az istállózást is. A gyengébb legelőkön azonban a juh jól megélt, s a juhászat vált tájunkon jelentősebbé. Ezt a váltást térképek és fotók segítségével is bemutatjuk. Az egyharmados kicsinyítésű pásztorkunyhó (kontyos kunyhó)és környezete, illetve a vitrinben bemutatott pásztoreszközök (csengők, kolompok, pergők, juhászkampók, terelőeszközök, a borjú szopását, elválasztását megkönnyítő borjútüskék vagy orradzók) a pásztor nélkülözhetetlen, vidékünkre jellemző tárgyait mutatják be. A következő terem folytatása az előzőnek. Azt mutatja be, hogy a megváltozott tájban milyen körülmények között élt a századelő embere. Az új életforma mellett a régi korszak tárgyi eszközkészlete a külső gazdaságokba és építményekbe került ki a falusi, városi házakból. Ez egyúttal lehetővé tette bizonyos archaikus elemek változatlan továbbélését. Egy tiszazugi szőlőkunyhó rekonstrukciójával szeretnénk ezt a fejlődési fokot megjeleníteni. A gunyhó vályogfalú, nádtetős, ollólábas tetőszerkezetű, egyosztatú építmény, a belső fal mentén sárból kialakított archaikus fekvőhely, sárpadka látható. A kunyhóban a szőlőművelés eszközeit természetes környezetükben láthatjuk, a szemközti vitrinekben pedig a fontosabb tárgytípusokat állítottuk ki (metszőkéstípusok) a Szolnok Megyei Néprajzi Atlasz térkép- és fotóillusztrációival.
A kiállítás következő egységében a parasztház jellegzetes helyiségeit rendeztük be: a kamrát, a konyhát, valamint a lakószoba két táji típusát, a nagykunsági és a jászsági szobabelsőt. Erre a részre is általánosságban jellemző a hagyományos és az új eszközanyag keveredése, mely az egyes enteriőrökben eltérő mértékű.
A kamra őrizte meg legtovább a régi, használatból kikopott eszközöket. Legérdekesebb darabja a fal mentén elhelyezett tiszafüredi jobbágyláda, rekeszeiben helyezték el a konvencióba kapott élelmiszereket (búza, bab, szalonna, kukorica stb.). A konyha szabadkéményes felépítésű, azt a fejlődési fokot mutatja, amikor a kéményt lepadlásolták, de még a kemencét, a katlanokat használták. Megtalálhatók itt a vasháromláb, lakodalmi tótfazekak, vaslábas az újabb fémből készült eszközökig (kuglófsütő, reszelők, süteményformák stb). Az enteriőrők berendezésénél arra törekedtünk, hogy a kiállított tárgyakba életet vigyünk: vagy egy jellegzetes munkafolyamat megjelenítésével, vagy ünnepi hangulat megteremtésével. A konyhában ezt a célt szolgálja a kenyérsütéshez való készülődés. Ezért kerültek központi helyre a sütés fontosabb eszközei: dagasztóláb sütőteknővel, a teknő lefedésére szolgáló keresztfa, kovászverő kanál, sütőabrosz, szakajtók, krumplitörő.

A következő részben két szobabelsőt láthatunk. A nagykunsági lakószoba berendezése helyi asztalosok által készített, ún. kunkék sarokpad fiókos asztallal, fúrt lábú székkel, gondolkodószéknek nevezett karoszsékkel, tulipános ládával és a falba süllyesztett falitékával, tálasfogassal. Szemben egy hasonló stílusú kaszni és tükör látható. A festett bútorokat kézzel virágozták a kunsági asszonyok. A szobában a kalákában végzett kukoricamorzsolást jelenítjük meg. A közös munkára meghívták a szomszédokat, rokonokat, barátokat gyerekekkel együtt, s munka közben vidáman telt az idő, előkerült az ital, a citera is. A gyerekek sem unatkoztak, mert a hulladék anyagokból az öregek segítségével csuhé- vagy csutkababát, a kisfiúknak pedig csutkaökröket készítettek, mint a kiállított játékok mutatják. A jászsági lakószoba bútorzata polgárosult ízlésű. A párhuzamos elrendezésű lakószoba egy kis részletét látjuk felvetett ággyal, az ablak alatt elhelyezett kanapéval, asztallal és székekkel. A régi bútorzatból csupán a faragott ajtajú falitéka maradt meg. Itt a karácsonyt idézzük fel: erre utal a jászberényi betlehem, valamint a gazdagon megterített hagyományos karácsonyböjti asztal (kenyér, alma, dió, aszalt gyümölcsök, terménymagvak stb., az asztal alatt szakajtóban kukorica, széna az állatoknak, gazdasági szerszámok stb.), mely a következő évi bőséget, termékenységet idézi elő. Minden, ami az asztalra kerül, áldásban részesül, s Adonis-kertjéhez hasonlóan a bőséget és gazdagságot szimbolizálja. Ezek a termények később is megkülönböztetett jelentőségűek, ezért mágikus célokra, pl. gyógyításra is felhasználták.
A terem végében az alföldi parasztgazdaság jellegzetes építményét, a fészert rekonstruáltuk. Itt helyeztük el a földművelés, a szántás, vetés, aratás, cséplés, a kukoricatermesztés stb. fontosabb eszközeit, és egy lószerszámokkal felszerelt kocsit. Így együtt láthatjuk a maguk természetes helyén a paraszti munka gazdálkodással kapcsolatos szinte teljes tárgykészletét.