A Tájház története

A Tabán Szolnok egyik legrégebbi városrésze. A Zagyva partján fekszik, a Tisza-Zagyva torkolat közelében, és korábban félszigetszerűen benyúlt a Zagyvába. Első említése Szolnok 1696-os kamarai összeírásában szerepel Tobán névalakban, amikor a török kiűzése után összeírták a város lakóit. Később Tobány, Tabán névváltozatokban is előfordul. Legkorábbi ábrázolása a szolnoki vár 1753-as térképén látható, ahol a Zagyva partján szétszórtan elhelyezkedő házak mellé a térképrajzoló a városrész nevét is feljegyezte: "Der sogenande Tobán".

A név az oszmán-török "tabaq-xane" - "cserzőműhely, tímárműhely" jelentésű - szóból származik és a török hódoltság idején terjedt el nálunk. Eredetileg azokat a városrészeket nevezték így, ahol tímártelepek voltak, később analógikus módon a szegény, elhanyagolt, külső városnegyedeket is.

A városrész valójában a hódoltság alatt alakult ki. "Ott, ahol most a Tabán terül el, a török idejében néhány galyiba feküdt, mocsaras, vizenyős hely volt." A terület benépesedése a XVIII. században következett be. A Tabánban inkább a város szegény sorsú lakossága élt már a XVIII. században is: föld nélküli zsellérek, napszámosok, halászok, hajó- és szálfarakodó munkások. Szolnok, mint a tiszai kereskedelem és közlekedés központja, kitűnő munkalehetőségeket biztosított számukra. A sószállító tutajokon, a gabonáshajókon mindig akadt munka. A lakosság a sótömbök kirakodásával, a tutajok partra vontatásával, szálfákra szedésével, valamint a gabonáshajókon való rakodással foglalkozott. A másik fontos jövedelemforrásuk a halászat volt. Mivel a Tisza szolnoki szakaszán a tutajozás akadályozta a halászatot, ezért a Zagyván és holt ágain folyt jelentősebb halászat.
A Zagyva szabályozása során a Művésztelep előtti mesterséges várárokba terelték át a Zagyva vizét és kialakították a jelenlegi torkolati részt. A régi Zagyva holt ága, az ún. Pityó a környékén elterülő mocsaras, lápos vidék kitűnő halászóhelyet biztosított a szolnokiaknak. Az itt kifogott teknősbékák a szolnoki és pesti piac keresett árucikkei közé tartoztak a múlt században.

A tabáni lakosok jelentős része halászott: ki foglalkozásszerűen, ki pedig kedvtelésből, hogy a konyhára való halat megszerezze, ezért a Zagyvára vagy a Pityóra járt halászni. Legfontosabb halászeszközük a teszi-veszi háló volt, amelyet a ladikból lógattak a vízbe. Ha messzebre mentek halászni, vízmerítő szapolyt és merítő szákot is vittek magukkal. A halat vesszőből vagy fából készült haltartó bárkákban tárolták. A halászat jelentőségét a korabeli utcanévanyag is jól mutatja (pl: Csolnak, Hajó, Halász, Háló, Kárász, Part, Ponty, Tófenék).

A Tabán 24. számú ház századunk elején épült, kétosztatú, utólag hozzáépített tornáccal. Tulajdonosai többször átalakították, utoljára Kovács Sándor halászé volt. Amikor megvettük, annyira romos állapotban volt, vályogfalai megroggyantak, hogy teljes felújításra szorult. Pár Nándor és Nagy István építészek útmutatásai alapján újították fel 1989-ben.
A ház cseréptetős, szoba-konyhából áll, a szoba mennyezetgerendázatát eredeti szépségében megőrizték. Földes padlójú, fehérre meszelt falú, kétablakos ház. Homlokzatával néz az utca felé, a ház udvari részén faoszlopos gang húzódik. A tájház konyha- és szobaberendezése az 1930-as évek parasztpolgári stílusát tükrözi. Ebben az időben a városi hatások már erősen érvényesültek a lakberendezésben, a régi és új sajátos keverékével találkozunk, főleg a használati eszközök, tárgyak esetében.
 
A konyhában eredetileg vályogból rakott spórhelt állt, amely a tabániak jellegzetes konyhai tűzhelye volt, később csikótűzhely. A tájházban látható konyhai tűzhelyet egy tabáni lakos készítette a feleségének 1930-ban. Nagyon szép tulipán alakú rézvasalásokat applikált a tűzhely ajtajaira. A konyha berendezésénél a következő szempontok érvényesültek: egyrészt kialakítottuk a korabeli konyhaberendezést, másrészt kamra híján az egyik oldalon kamrafunkciójú részt csináltunk, a konyhaajtó mögötti térségben pedig a halászhálók javítására alkalmas műhelyrészt rendeztünk be. A régebbi konyhaeszközök, illetve a ritkábban használatosak így a kamrarészbe kerültek (pl. cseréptálak, fateknők, vesszőkosarak stb.), az újabb, illetve mindennapi használatra szántak pedig a fehér kredencbe.

A halászok jellegzetes téli foglalkozása volt a hálójavítás, ennek szerszámanyagát (hálókötőtűk, horgok, hálódarabok) és a szükséges bútorokat is kiállítottuk. A konyhai részben különítettük el a mosdóhelyet, lavórral, vizes kannákkal, vödrökkel felszerelve. A ház berendezésénél tekintettel voltunk arra, hogy a lakói halászattal foglalkoztak, ezért az udvaron egy fedett, nyitott színben ladikot állítottunk ki és különböző halászeszközöket (hálók, szapoly, szák), amelyeket a tabáni halászok leggyakrabban használtak.

A szolnoki Művésztelepen élő festők kedvenc témája, tartózkodási helye volt a Tabán. Gyakran átjártak ide, a Zagyva túloldalára festeni, megragadta őket az ódon városrész hangulata, varázsa. Müller Adolf, Mednyánszky László, Vidovszky Béla, Zádor István, Gácsi Mihály sok szép tabáni házat, utcarészletet megörökített.