Nyúzó Gáspár Fazekas Tájház

Nyúzó Gáspár Fazekas Tájház 5350 Tiszafüred, Malom út 12.

Nyitva tartás: V.1.-IX.30. között 13h-tól 17h-ig; Szünnap: vasárnap, hétfő
A téli időszakban zárva

Bevezető

Hazai népművészetünk a XVIII. században szakadt ki a korábban minden réteg ízlését kielégítő, egységesebb, csak anyagának a díszítettségének gazdagságában eltérő művészetből. Ekkorra erősödtek meg azok a társadalmi és gazdasági feltételek, melyek hatására a történeti stílusokat követő művészet fokozatosan kettévált egy városi ízlésű, nyugati irányzatokat követő és egy attól elmaradó, hangsúlyozottan népi irányzatra. Ez utóbbit nevezzük a népművészet új, paraszti stílusának. A parasztság anyagi helyzetében a Mária Terézia-féle úrbérrendezés (1771), a napóleoni háborúk gabona- és gyapjúkonjuktúrájának hatására jelentős változás állt be. A kedvező lehetőségek a kereskedelembe könnyebben bekapcsolódó országrészeken éreztették először hatásukat. Az Alföldön a XVIII-XIX. század fordulóján már jól látható a mozgékonyabb parasztság, a paraszti életkörülmények között élő kisnemesség anyagi gazdagodása. A korabeli jobbágyi viszonyok a termelés jelentősebb bővítését nem tették lehetővé, így a megnövekedett paraszti vásárlóerőt elsősorban a fogyasztás kötötte le. Nagyobb lakóházakat építettek, drágább és reprezentatívabb ünnepi és használati tárgyakat, viseleti darabokat szereztek be. A megnagyobbodott lakóház egyik helyiségét, a vidékenként eltérő elnevezésű tisztaszobát csak alkalmilag használták, ezt képzett mesteremberek termékeivel (festett bútor, kerámia) rendezték be. Díszítésére nagy gondot fordítottak, hiszen ez volt a tere az egyházi és családi ünnepségeknek is. Gyűjteményeink értékes népművészeti darabjai nagyrészt innen kerültek ki. Készítőik részben céhes mesteremberek (asztalosok, fazekasok, takácsok), részben falusi specialisták (szövők, faragók, hímzők) voltak.

Az Alföld fazekas népművészete

A XVIII. század végétől az Alföldön több népi használatra termelő fazekasközpont működött: Hódmezővásárhely, Debrecen, Miskolc, Eger, Mezőcsát, Szentes, Mezőtúr, Tiszafüred, ahol részben céhkereten belül, részben céhen kívüli kontárként - ilyen központ volt Tiszafüred is - dolgoztak a fazekasok. A több fazekast foglalkoztató, kiterjedt vásárlókörzettel rendelkező központok (Debrecen, Miskolc, Hódmezővásárhely) voltak a magasabb technikai tudást igénylő mázazás és a divatos formák és díszítmények közvetítői. Az északi központok fehér vagy vörös alapszínű edényeiket ólommázzal vonták be, díszítményeiket általában írókával festették fel. Ezek a központok a hódoltságkor hagyományait folytatták, míg a nagy déli központ, Vásárhely karcolt díszű zöld- vagy sárgamázas edényeivel, mázfoltokból kialakított díszítményeivel és a többsoros, hullámvonalú fésűstechnikával déli, török hatást is közvetített. Tiszafüred fazekasstílusára a közelebb fekvő északi központok hatottak.
A tiszafüredi mázas kerámia fejlődését a datált darabok alapján 1828-tól tudjuk nyomon követni. Ezt megelőzően is éltek fazekasok a kis mezővárosban, de az újkori leletek alapján vörösre vagy feketére égetett, mázolatlan edényeket (tálakat, korsókat, kantákat, köcsögöket, szilkéket) készítettek. Az ilyen edények gyártásával a későbbiekben sem hagytak fel, s a XIX. század második felében is szép számmal dolgoztak itt olyan mesterek, akik sohasem készítettek mázas edényt.
A mázazás és a máz alatti díszítmények a múlt század elején Miskolcról és Egerből áttelepült fazekasok, illetve az ezekben a helységekben és Debrecenben tanuló füredi fazekasinasok és legények révén terjedt el. Tiszafüred alapstílusát tehát Miskolc, Debrecen és Eger alakította ki. Az edények alapszíne vörös, zöld, fehér és sötétbarna volt, írókás díszítésük is a sárgával kiegészülve hasonló színezésű volt. A fazekastermékek felületét színtelen ólom-, sárga vas- vagy zöld rézoxidmáz borította. Alatta dús, írókás növényi ornamentika, pont, vonal és hullámvonal variációiból összeálló stílizált díszítmények és körzővel szerkesztett rozetták, elvétve madár díszlett.
A tiszafüredi fazekasság stílusának kialakításában a betelepült fazekasok (Fitzere János, Nemes Paál Ferenc, Nagy Antal, Otrokótsy Károly) mellett helyi fazekasdinasztiák is szerepet játszottak. Ilyen dinasztia volt a Katona Nagyoké is. Műhelyükben készült az első olyan alföldi miskakancsó, mely feliratában a gyártó műhely nevét is feltüntette (1841). Ennek a dinasztiának egyik tagja, az időszakosan a jeles mezőcsáti mester, Rajczy Mihály műhelyében dolgozó Katona Nagy Mihály (1821-1855) volt. Feliratos edényein magát ifjú Nagy Mihálynak nevezte, és több csáti eredetű írókás és karcolt ornamentikát honosított meg. Az új díszítmények hamar népszerűvé váltak, s a karcolásos technikát egyre több fazekas vette át. A XIX. század második felében Tiszafüreden a fazekasok számának ugrásszerű növekedése egyértelműen termékeik keresettségére utalt.
A kereslet csúcspontja - a múlt század utolsó harmada - a népművészet stílusváltozásával esett egybe. A színezés hangsúlyozottabbá, a minták zsúfoltabbá váltak. Színskálájukat az addig nem használt kék színnel egészítették ki, a díszítményekben pedig más fazekasközpontok - pl. Gyöngyös - mintakincsének egyes elemeit is átvették. Erre az időszakra Tiszafüred az Alföld második legnagyobb tálasközpontjává nőtte ki magát. 14-15 műhely évi nyolc- kilencszeri égetéssel ontotta a kelendő, csipkézett szélű tálakat, tányérokat. Igen kedvelt termékük volt a pálinka tartására szolgáló, kisbutykosnak nevezett pálinkásbutella és a huszárt megjelenítő borosedény, a miskakancsó. Készítettek szilkét, komaszilkét, bödönöket, fazekakat és köcsögöket, a változatos vásárfiák sorában pedig perselyt, játékedényeket, gyufa-, fűszer-, só- és dohánytartót.
Tiszafüred az Alföld legegységesebb és legegyénibb stílusú fazekasközpontja volt, mely Mezőcsáttal együtt a hódoltságkori kerámia legszebb hagyományait folytatta. Stílusának egységét a fazekasdinasztiák vérségi és házassági kapcsolatai is garantálták; a leszármazottak kisgyermek kortól a fazekasságba nevelődtek. A XIX. században pl. a Katona Nagy-család 21 tagja folytatta ezt a mesterséget. Közülük többen a fazekasművészet kiemelkedő egyéniségeivé váltak. A múlt században a Juhász- és a Bezerédi Varga-családban is több generáció foglalkozott a cserépedények égetésével. Mellettük a XIX. század második felében kétgenerációs fazekascsaládokkal is találkozunk, közéjük tartozik Cs. Kiss Mihály (fiai: Lajos és József), Bodó Mihály (fia: Zsigmond) és Nyúzó Gáspár (fia: Gáspár). A század utolsó negyedében olyan fazekasok is munkába álltak, akik a mesterséget már nem örökítették tovább: Simon István, Bozsó Lajos, Márki István, Végh József, Pap Sándor, Tóth Imre, Mezei György, Király Gábor, Dózsa András, Bari János, Balla György. Működésük már a fazekasság hanyatlásának idejére esett.
A XIX. század végén Magyarországon a paraszti vásárlók ízlése megváltozott. Cserépedények helyett a fehér alapszínű, kissé harsány színezésű gyári keménycserepet vásárolták, ünnepeiken és lakásuk díszítésére ezt használták. A fazekasok a tetszetős és olcsóbb gyári árukkal nem tudtak versenyezni. A háztartások cserépedény szükséglete is csökkent, mely a lakóházak tüzelőberendezésének megváltozásával, illetve a fémből készített főző- és tárolóedények elterjedésével függött össze. A cserépedények ára rövid idő alatt harmadára csökkent. Egyre több fazekas hagyott fel foglalkozásával, s a XX. század első harmadára Tiszafüreden a fazekasság fokozatosan elhalt.
A mezőváros és a falu ízlésváltozásával nagyjából egyszerre a városokban ellentétes ízlésirányzat jött létre; felébredt az addig alig értékelt népművészet iránti érdeklődés. A népművészet még alkotó mesterei ettől kezdve főként városi igényeket elégítettek ki. Ez a megváltozott igény hívta életre a napjainkban virágjában lévő népi iparművészetet, melynek kialakításában 1927-től a régi tiszafüredi motívumokkal dolgozó karcagi Kántor Sándor úttörő szerepet játszott. Az ő, majd tanítványai, köztük a Tiszafüreden műhelyt nyitó Szűcs Imrének keze nyomán éledtek újjá a XIX. századi mesterek, köztük Nyúzó Gáspárnak és fiának művészi alkotásai.

A fazekasház története

A tájház Tiszafüreden a Malom u. 12. szám alatt található, melyet Országos Műemléki Felügyelőség 1975-ben népi műemlékké nyilvánította. A tájházat 1977-1978-ban újították fel az Országos Műemléki Felügyelőség, a Közép-Tiszai Intéző Bizottság és a tiszafüredi Nagyközségi Tanács támogatásával. A ház a falu régi településmagvában épült. Ezt a falurészt a XIX. század elejétől a századfordulóig építették be zugos utcahálózattal, viszonylag nagy telkekkel és gazdasági udvarokkal.
A Malom utcai ház az utolsó, műemléki szempontból is értékes, pontosan azonosítható XIX. századi fazekasház, melynek lakói a Nyúzó-fazekasok voltak. Megvásárlásának és berendezésének az volt a célja, hogy eredeti környezetében mutassák be a félparaszti sorban élő fazekasmesterek élet- és munkakörülményeit, emléket állítva ezzel a híres tiszafüredi fazekasságnak.
A telek az idősebb Nyúzó Gáspár fiatalon elhúnyt első feleségéé, Kiss Juliannáé volt. Tiszafüreden a házakat 1852-ben számokkal látták el. A mai Malom utca 12 ekkor a 195-ös számú ház volt. Itt született a fiatalabb Nyúzó Gáspár, az első házasságából származó egyetlen gyermek, aki a házat a beltelekkel együtt örökölte. A lakóház építési idejét a XIX. század közepére, vastag falai, bélelt ablaknyílásai alapján még ennél korábbra, 1830 körülre is tehetjük. Építője Kiss Julianna apja lehetett, aki telkesjobbágy volt. Fenyődeszka borítású vértelkét későbbi átépítéssel kaphatta. A családi emlékek a ház építési idejét nem őrizték meg, de a helyi hagyomány szerint 1830 körül Józsa Gyuri, a város országszerte ismert tréfás földesura itt osztott ki új telket jobbágyainak.
A fiatalabb Nyúzó-fazekas lánya, Ilona mindig úgy mesélte gyermekeinek, hogy ez nagyon öreg ház, minden testvére itt született. A bejáratnál levő, de 1990-ben kivágott nagy diófát pedig éppen az ő születése (1892) feletti örömében ültette az apja. Ugyancsak ő mesélte, hogy nagyapja, az idősebb fazekasmester is itt lakott, majd elöregedve, kiköltözött a szőlőbe.
A ház hagyományos alaprajzú, három osztatú (középen pitvar, két oldalán szoba és műhely), fával borított vértelekkel, kettős, klasszicista oszlopokkal épült, tetejét nád borítja. Szerkezeti rajza az évek során alig változott. A ház műhely felőli végén még egy helyiség volt, melyet a fazekasok raktárnak használtak, de 1950 körül megrongálódott és lebontották. A ház megvételekor, a ház előtti oszlopsor fölött egy közel 6 méter hosszú gerenda nyúlt túl, jelezve az épület egykori folytatására. Ez a házrész korábban kamra is lehetett.
A házba a pitvaron keresztül lehetett bemenni, mely korábban szabadkéményes volt A szabadkéményt 1919 előtt padlásolták le. A bejárattól balra a padlásfeljárót alakították ki. A pitvarból jobbra, az utca felé nyílt a szoba, két ablaka az utcára, egy pedig az udvarra nézett. A pitvarból balra a műhely nyílt. Ezt csak egy udvarra néző ablak világította meg. A műhely hátsó falán egy kis elhúzható ablak volt, itt adogatták ki az égetésre vagy raktározásra előkészített edényeket.
Mindkét helyiségben az átlagosnál nagyobb méretű szögletes sifonkemence volt, melyet a cserépedények szárításakor úgy használtak, hogy deszkapolcokkal építettek körbe. A kemencéket a pitvarból fűtötték. A szobai kemence még áll, ajtó melletti oldalán kis beépített tűzhelyet alakítottak ki. A műhely kemencéjét 1930 körül lebontották, itt csak a beépített tűzhely maradt meg. A lakást a Nyúzó-család több generáción át gondosan megőrzött bútordarabjaival rendezték be. Legrégibb darabja egy 1830 körül készült későbarokk almárium, mely az idősebb Nyúzó Gáspár édesanyjának, Orosz Máriának hozományához tartozott. A másik két jeles bútordarab (a konyha korsólócája és a műhely tulipánosládája) Kiss Julianna hozományához tartozva 1861-ben és 1862-ben készült. A láda tiszafüredi asztalosmunka, mely sötét alapszínű, két körmezőbe festett gránátalmás darab. Ugyancsak a műhelyben látható a kék-fekete márványozású, 1856-ban készült falitéka is. A bútorzat többi része - beleértve az egyéb lakberendezési tárgyakat is, - az ifjabb Nyúzó Gáspár, illetve lányának használati tárgyai. Ilyen az egyajtós szekrény, mely a fiatalabb fazekas feleségének hozományaként 1888-ban készült. A hozomány többi része is polgáribb jellegű volt, melyet az magyaráz, hogy a feleség, Kovács Ida módosabb birtokoscsaládból származott. A szobai kemence sutján helyeztük el az ifjabb Nyúzó Gáspárné 1890-ben készült mosósulykát, a komód tetején lévő fazekasmunkákat a férje készítette. Felette családi fotók is láthatók.
A pitvar berendezése igen egyszerű. A bejárati ajtő bal oldalán az almárium, jobb oldalán a korsólóca áll, rajta mázas és mázolatlan korsók. A hátsó falon asztal, két oldalán szék, mellette házi készítésű polc, a stelázsi. Az asztal felett és a kemence nyílásainál a XIX.század végén készült füredi cseréptányérok, tálak. A műhely berendezése rekonstrukció. A fazekaskorongot és a mellette lévő fazekasszerszámokat az 1886-1953 között élt Katona János használta. Polcon száradó egyszer égetett edényeit Szűcs Imre, a Népművészet Mestere még kezdő fazekasként adományozta a múzeum berendezéséhez. A tulipánosláda mellett még családi darab az egyajtós kisszekrény, tetején az ifjabb Nyúzó 1905-ben készített lisztesbödönjével. Az asztalon lévő írókák egyike 1887-ben készült, tulajdonosa az egyik itt dolgozó fazekassegéd, Bozsó Lajos volt.
A házhoz tartozó nagy telekből két nyilasnyit (Tiszafüreden egy nyilas 100 négyszögöl) 1971-ben eladtak. A teleknek ezen a részén álltak a gazdasági melléképületek, ól, istálló, de itt volt - kis különálló épületben - az égetőkemence is. Erre a telekrészre új házat építettek, s a gazdasági rendeltetésű épületekkel együtt az égetőt is elbontották.

A Nyúzó fazekasmesterekről

Nyúzó Gáspár I. (1839-1910)

1839. április 30-án született Nyúzó József csizmadia és Orosz Mária házasságából. Apja, a csizmadiacéh megbecsült tagja zsellér volt, két kapás szőlővel és házzal rendelkezett. Családjukban a csizmadia mesterség volt a hagyományos foglalkozás. Gáspár esetében a hagyománytól való eltérést a fazekasság XIX. század közepi felvirágzása magyarázza. Valószínűleg tehetsége is korán megmutatkozott, melyet számos, 16-18 éves korában készített ügyes munkája is bizonyít.
Mesterének személyéről csak feltételezéseink vannak. Füreden a fazekasok céhet nem alapítottak, csak a céheket 1874-ben felváltó ipartársulatba léptek. Jegyzőkönyveik 1887-ig tartalmazzák az inasok, az értük garanciát vállaló és a szakmára tanító mesterek nevét. Nyúzó Gáspár mesterére csak stílusa (díszítményei, évszámírata, edényformái) utalnak, aki nagy valószínűség szerint ifjú Nagy Mihály, majd annak 1855-ös halála után testvére, Katona Nagy Sándor lehetett. 1852-1853 között szegődtették inasnak. Korán önálló munkára fogták, tehetségesnek tarthatták, ha 17 éves korában egyházi megbízást is teljesíthetett.
1855-ből boroskancsója, 1856-ból az óhalászi református eklézsiának készített szignált boroskancsója, 1857-ből egy igen szép, szintén szignált miskakancsója maradt fenn. 1858-ban Szatmári Istvánnak olyan butellát készített, melynek egyik oldalát hátranéző szarvas, másikat pedig ágon álló madár díszít.
Házasságkötéskor, 1861-ben már edényesnek tünteti fel az anyakönyv. Felesége, Kiss Julianna egy telkesjobbágy árvája volt. Az ő örökölt telkére költöztek házasságkötésük után. Itt született mesterségét továbbvivő fia, Gáspár. Felesége korai halála (1864) után néhány hónappal újból megházasodott. Bodnár István földműves lányát, Katalint vette feleségül. Nyúzó Gáspár az 1860-as években még néhány szignált munkát készített (1868: butella, 1869: miskakancsó), de a 70-es évek elejétől már csak stílusban tudjuk azonosítani munkáit. A családi emlékezet szerint jobban szerette a földművelést, és amint fia a mesterek sorába lépett, a fazekassággal fel is hagyott.
Tiszafüreden 1874-ben alakult meg az ipartársulat, melynek a korábban céhen kívüli fazekasok is tagjai lettek. Az ipartársulat kereteiben dolgozó cserepesekről 1874-1887 között a társulati jegyzőkönyv többször megemlékezett. A jelzett időben nem csak tagságuk kezdetét, ipartársulati funkciójukat, hanem a náluk tanuló fazekas nevét is feljegyezték.
Nyúzó Gáspár az ipartársulatnak megalakulásától tagja lett. Nála tanult a kunmadarasi születésű, 24 éves Pap Sándor, akiért a korábbi ipartársulati szokásoknak megfelelően egy idősebb mester, Szatmári Sámuel kovács vállalt kezességet. 1875-ben szegődött hozzá keresztfia, Végh József, majd 1877-ben Balla György, aki 1881-ben Kiss Mihály fazekasmester kezessége mellett szabadult. Ugyancsak Nyúzó Gáspárnál tanult 1883-1887 között a mezőkeresztesi születésű Molnár József is, akinek a kezese Katona Mihály fazekas volt. Mindig foglalkoztatott egy-két segédet. Pap Sándorról, Bozsó Lajosról és Katona Ignácról név szerint is tudjuk, hogy műhelyében hosszabb ideig dolgozott. Kellett is a segéderő, hiszen a XIX. század utolsó harmada a fazekasság országos felvirágzásának időszaka.
A füredi termékek 40-50 km-es körzetben igen népszerűek voltak, Nyúzó Gáspár pedig a vásározó fazekasok közé tartozott. A vásár biztos piacot biztosított, mely miatt a termelést növelni kellett. Tiszafüreden azon fazekasok közé tartozott, aki a konjunktúra idején némileg meggazdagodva földet is tudott vásárolni.
Szépen formázott, karcsú, hosszú farkú madaras butellái, miskakancsói gyakorlott és kiforrott stílusról tanúskodnak. A madár mellett jellegzetes motívuma volt még a kinyílt, szírmait vonalakkal elválasztó virágtányér, a kacskaringós bibéjű rózsa, a csigavonalú indákkal kombinált levélzet. Kedvelte a karcolt díszítést is. A körzővel szerkeszthető díszítményeket segédeszköz nélkül, szabadkézzel rajzolta fel. Stílusban azonosítható munkái főleg a megrendelésre vagy baráti szívességből készített darabok között maradtak fenn. Megformálásuk igényes. Jellegzetesek a csapott vállú, szögletes oldalú butellái. Miskakancsóinak barna csákóját zöld csíkok, a hasán tekergőző plasztikus kígyót agyagmetszések díszítik. A vásári áruk, a folyóedények sorában csak néhány, az 1860-as években készült tálat tudunk személyéhez kötni. Ezek sötétbarna vagy vörös alapon készültek, szélüket húsos levelekkel kombinált hullámvonal, öblüket madár vagy virágcsokor díszíti.
Nyúzó Gáspár a megrendelésre készített edényekre feliratot karcolt. A feliratok a készítés évén, a tulajdonos nevén kívül egyszerűbb verset is tartalmaztak. Rigmusai az évek során alig változtak. Leggyakrabban az “aki iszik belőle váljon egészségére re re re” szöveg került butelláira, miskakancsóira, de néha ezt kiegészíti a következő sorokkal: “igyál pajtás belőle úgy túdod mi van benne”.
Munkáinak zömét szignálás nélküli, stílusban nehezebben azonosítható használati tárgyak alkották, melyek egyszerűbb írókás díszítménnyel és színtelen mázzal készültek. Díszedényeinek alapszíne zöld vagy fehér, melyet írókázott vagy karcolt ornamentika és zöld vagy színtelen máz díszített. Szín-, díszítmény- és formai újítás nem köthető nevéhez, mégis a múlt század második felének kiemelkedő és kiegyensúlyozottan alkotó mestere volt. 1910. február 7-én halt meg végelgyengülésben.

Nyúzó Gáspár II. (1864–1922)

1864. október 5-én született. Keresztszülei: Katona Mihály fazekas és felesége, Komáromi Julianna. A mesterség kezdeteit ugyan apjától tanulta, de inasnak máshoz szegődtették. A családi visszaemlékezések szerint az idősebb Nyúzó Gáspár azt akarta, hogy más fazekastól sajátítsa el a mesterséget, ezért 1880-ban három évre keresztapjához, Katona Mihályhoz állt be inasnak, kezese Bodó Mihály fazekas volt. A Katona Mihálynál töltött idő azonban stílusán nem hagyott nyomokat, egész életében az apai díszítményrendszerrel dolgozott. 1888-ban kötött házasságot. Kovács István birtokos lányát, Idát vette feleségül. Vagyoni helyzetét az 1898-tól fennmaradt telekkönyv alapján ismerjük. Három helyen volt szántóföldje, mely összesen sem tett ki egy nagy holdnyi területet.
Közel fél hold ártere, 590 négyszögöl erdeje és 59 négyszögöl lógere (lerakodóhely széna, szalma vagy csépeletlen gabona számára) volt. Ezek egy részét az apjától örökölt egy holdnyi szántófölddel 1915-ben eladta. Házasságkötése után apja mesterségét feladva a Malom utcai házból elköltözött, a műhelyt ezután a fiatalabb Nyúzó vezette. Ő is rendszeresen fogadott inasokat és alkalmazott segédet, a környező települések vásárait rendszeresen felkereste. Termelésének zömét vásárban értékesíthető folyóedények képezték. Edényei a matyóknál – más füredi fazekasokhoz hasonlóan – igen kelendőek voltak.
Apjához hasonlóan ő is szabadkézzel karcolta fel a szerkeszthető díszítményeket, szépen megformázott madarakkal, virágcsokrokkal ékesítette edényeit. Új motívumokat is alkalmazott a tálasedényeken, a szemnek tetszetős, de gyorsan kialakítható körkörös pókhálókat, közepén évszámmal és divatos női névvel. Virágcsokrai is az új divatot követték, elhajló száron kettősvirág formájában. Butellái a kor divatjának megfelelően már nagyobb űrtartalmúak voltak. Feliratai nem olyan mértéktaróak, mint apjáé. Népi, gyakran igen vaskos humor jellemzi rigmusait, mely a XIX. század utolsó negyedétől vált Tiszafüreden divattá. Munkásságának zöme a fazekasság hanyatlásának idejére esett. A különböző gyűjteményekben őrzött darabjai apjáénál kevésbé kimunkált formát, elnagyolt díszítést mutatnak. Még a saját magának 1903-ban készített miskakancsója sem művészi gondosságú.
Ereje teljében, az első világháború előtt felhagyott a fazekassággal, elment sörgyári munkásnak. A fazekasság ekkor már nem nyújtott biztos megélhetést. A kereskedők kemencénként egyre csökkenő áron vették át a fazekasoktól a cserépedényeket, melyek ára húsz év alatt harmadára csökkent. Tiszafüreden ezektől az évektől fazekasként már csak alkalmilag Katona János, öccse, a korán elhunyt Katona Kálmán (+1922), a szintén fiatalon meghalt Juhász Zsigmond (+1921) és Tüdős Kálmán dolgozott. Évente kétszer-háromszor égettek igen egyszerű, dísztelen használati edényeket, virágcserepeket és csirkeitatókat.